Úgy tűnt, minden rendben: a zenében és a teremtésben is harmónia uralkodik, hibáink megbocsáthatóak, a kárhozat nem fenyeget. Ennél magasztosabb és szebb üzenete nem is lehetett volna a Boldogságos Szűz Vecsernyéjének, azaz Monteverdi fennkölt liturgikus művének, a Vespro della beata Vergine-nek, amit John Eliot Gardiner joggal nevezett a Bach-passiók előtti leggazdagabb és legnagyszerűbb alkotásnak, az egyházi zene csúcsának.

Edward Higginbottom

Nem véletlen, hogy éppen Sir John Eliot Gardinerrel kezdem. Ugyanis a Charivari Sinfonie és a New College Oxford Ének– és Zenekarának Edward Higginbottom által vezényelt Vesprója a legközelebb ahhoz az 1974-es Gardiner előadáshoz állt, amit sokan minden Vespro-előadások legjobbikának tartanak. Gardiner annak idején Denis Arnold Monteverdi szakértő segítségével állította össze előadását, s ehhez az előadáshoz, ennek ötleteihez nyúlt vissza most Edward Higginbottom. Már a tempóválasztása is Gardinert idézte: a szokottnál szelídebb tempóban lendült el a versiculus, a Deus in auditorium, és Higginbottom ezt követően is lassú tempókat kért mindvégig (majdnem) hibátlanul játszó, de kissé kimért zenekarától. A hasonlóságokat tovább is lehetne sorolni: ahogy a Laudate, pueri tételben a szólamot a kórustól átveszi a két tenor szólista, ahogy a visszhangot megidézendő az Audi, coelum szakaszban az egyik szólista egészen messzire húzódik a kórustól, és a távolból (jelen esetben a folyosóról) ismételgeti a második tenor szólamát, majd ahogy a tétel végére felcserélik a helyüket, és háttérbe húzódik az első tenor, majd ahogy robusztus erővel megszólal az Omnes – ez mind-mind Gardiner legendás előadását idézte. Legfeljebb csak az volt sajnálnivaló, hogy a változó összetételű egyetemi kórus azért mégsem a Monteverdi Kórus, amiként a fúvósok sem David Munrow pikulásai.

A New College Choir Oxford a karéneklésben évszázadok óta élenjáró Anglia egyik első számú kórusa, de egyetemi voltából következően nagy a fluktuáció, sok tag megy el és választja a tudományos életet a koncertezés helyett. Ahogy Gardiner, úgy Higginbottom is a gyerekkórus mellett döntött: a Sancta Maria, ora pro nobist, és a Magnificatot az oxfordiak gyermekkórusa énekelte. Mivel az akceleráció miatt a fiúk korábban mutálnak, nem csodálkoztam azon, hogy volt olyan ifjonc, aki nem volt még talán általános iskolás sem. Higginbottomék előadása nem látta kárát annak, hogy a vezető ilyen sokat bízott a gyermekkórusra: nem voltak bizonytalan megszólalók (legfeljebb csak egy-egy apróbb késést lehetett volna a kicsik szemére lobbantani), nem voltak hangcsúszások. Impozáns volt, nemcsak a fiúkórus éterien tiszta hangja, de az öltözéke is: csupa földig érő, könnyű vörös ruha, fehér gallérral. Ha Oxfordban nem tartanák magukat ahhoz, ami az évszázadok során tradícióvá vált, aligha lenne ilyen fegyelmezett, ilyen angyali a kórus. A ruha – azt hiszem – több, mint puszta kellék. Higginbottom Vesprója a gyermekek miatt marad emlékezetes, de meg kell hagyni, már a Domine ad adjuvandum során bizonyossá vált, a 10. Magyarok Nagyasszonya Nemzetközi Egyházzenei Fesztivál koncertjei közül jó választás volt ezen a hangversenyen részt venni.

Az oxfordi kórus hagyományos öltözékében.

Higginbottom – szemben Gardinerrel – csak négy szólistát hozott, két tenort és két szopránt. Az ismertebb szoprán Grace Davidson – remek Zelinka (Egyházi Művek) felvételét volt szerencsém hallani – telten, szépen díszítve énekelt; Susan Gilmour Bailey fáradtabbnak tűnt és a hangja is fénytelenebb volt, de a Pulchra estben felnőtt Davidson mellé, s a két szoprán nekilendülései örömöt és energiát sugároztak. A Nigra sum tette egyértelművé, hogy a két férfi énekes kvalitásai közt is jelentős a különbség, az Orlando Consortból ismert, kicsit már kopaszodó Mark Dobell hangja nem volt olyan erős, olyan tiszteletet parancsoló, mint Thomas Hobbs-é, s az említett tételben Hobbs gyakorlatilag leénekelte Dobellt.

A Dixit Dominusban kissé átláthatatlanná vált a szólamszövet, a szálak összekeveredtek, a furulyák néha hamisan szóltak, de mindez megbocsátható volt, a mű végére érve: hatalmas erővel, hatalmas örömöt szerezve zengett a Sicut erat in principo Ámenje.

V.ö. Rákai Zsuzsanna: Nagyasszony estélyiben

Kapcsolódó cikkünk:
Csont András: Kicsit sok / Szokolay Balázs koncertje
Kolozsi László: A hészükhai / Svetilen Énekegyüttes