Neszlár Sándor végigolvasta nagyjainkat Mészölytől Krasznahorkain át Nádasig, és folyékonyan beszél Esterházy-ul. Tudja, hogy az elbeszéléskötet ma már minimum novellafüzér, de inkább szétcincált regény. Tudja az időt kuszálni, nem rest tőmondatokban fogalmazni, megidézett, „valós” figurái fiktív játékok, zeneileg komponál meg bekezdésláncokat, és mindeközben hangsúlyosan önreflexív. Tehát Neszlár Sándor igencsak képben van kortárs magyar irodalomból. Innen elsőkönyvesnek lenni fél siker, már csak jól írni kell tudni hozzá, na meg valamit akarni kell elmondani.

És itt van a bökkenő. Technikailag minden rendben, minden eszköz jelen van, amelynek hatására a posztmodern szétszálazódik, és önmaga farkába harap, csak hát minek. A Váróterem című elbeszélés egy önreflexív részében a fiatalembertől a fekete ruhás lány megkérdezi, miről szól a könyv, amit olvas. „A fiatalember krákogva mondja, hogy szerinte az életről.” A jelenet csodálatos mise en abyme: a könyvről kiderül, hogy nem más, mint az általunk jelenleg kézben tartott kötet („Állandóan vonattal utaznak, közben mindig álmodnak és félnek. És folyton rágyújtanak, vagy a tükörben nézik magukat.”). A könyvet tartó fiatalember maga az Olvasó, aki pedig ugyebár a szerző. Technikailag korrekt, elméletileg korrekt, na de az életről? Egy ennyire végsőkig posztmodernizált szövegben hogyan? Ezt Neszlár sem gondolja komolyan ‒ fiktív énje krákog is zavarában. Persze, kiálthatunk iróniát (ha már posztmodern), na de minden alól az sem ment fel.

Szinte hihetetlen, hogy miért sikerült döcögősre az Inter Presszó, hiszen az eszköztára briliáns. Itt van például a zeneszerző alakja, Van den Budenmayer. A róla szóló elbeszélésben a komponista szerzeményeit a nagyközönség előtt egy kétszáz évvel korábban élt, kitalált zeneszerzőnek tulajdonítja. Ezzel szemben a Balett című elbeszélésben Budenmayert azzal vádolják, hogy ennek a szerzőnek a publikálatlan műveit adja ki a neve alatt. A vicc az, hogy Budenmayer nem (csak) Neszlár fiktív világának a része. A lengyel rendező, Krzysztof Kieslowski Három szín trilógiájának filmzenéjét részben ő komponálta, az egyik részben pedig még utalás is történik rá. Valójában Van den Budenmayer egy fiktív, 18. századi holland komponista, akit a filmzene szerzője, Zbigniew Preisner és Kieslowski talált ki. Neszlár továbbforgatta a fikciós játékot, a figurát a jelenbe ültette, „valóssá” tette, zeneszerzővé avatta, de műveit továbbajándékozta egy másik fiktív szerzőnek (vagy tán ugyanannak). A Budenmayerről szóló elbeszélés egyébként formailag is cizellált: a bekezdéseket többnyire gyönyörű enjambement köti össze, ami líraivá, már-már zeneivé teszi a szöveget.

Technikai bravúr az egyszerre szét- és mégis összetartó szövegek finom kuszasága. Az összefüggéstelennek tűnő történeteket, történetszilánkokat a kellemes ritmusban vissza-visszatérő motívumok tartják össze. Az Inter Presszó, a Paradicsom Bár és benne az asztalon táncoló, piros ruhás lány, a vonatozás és a vészfék, a vonaton megismert és megcsókolt lány vagy Van den Budenmayer lépten-nyomon visszatérnek. Ezek az összetartó elemek nem vezetnek koherenciához, inkább olyan kapcsokhoz hasonlítanak, amelyekkel egy összegyűrt, rendezetlen papírkupacot tűzött össze egy kiszámíthatatlanul vagdalkozó tűzőgép. Beszélhetnénk felrémlő emlékfoszlányokról (Napok), álom és ébrenlét közti billegésről (Vendégkönyv), élet és halál közti határmezsgyéről (Homokóra), ám ahogyan annak lennie kell, minden koncepció, egységesítési, összeolvasási kísérlet meghiúsul.

A „Ki beszél?” kérdésre adható válasz szépen elmosódik az elbeszélő(k) játékában. Az apa és az anya románca (a szövegben A. és A.) hol múltbeli emlékként (Napok), hol jövőidejű próféciaként jelenik meg (Vízesés). Az elbeszélő itt saját, az apát épp csak megismerő anyjával találkozik, míg a jelenet korábban mint múltbeli emlék rajzolódott ki. A narrátor többnyire férfi, ám időnként nőre vált (Váróterem), habár a nézőpontváltás nem annyira nyelvi elemekkel érzékeltetett, mint inkább a történetből kikövetkeztethető csere.

Van itt tehát minden, mi szem-szájnak ingere, cuppoghat rajta a kritikus. Mintha épp azért született volna ez a kötet, hogy mindennapi betevőhöz segítse a szakmát. Azzal, hogy a szakmán kívül is vannak olvasók (még nagybetűsek is), ez a kötet nem foglalkozik. Apropó, az olvasó furfangosan meg is hal, legalábbis egy könyvcím erejéig (Homokóra). Ha már ugye a szerző halott, legyen mindenki szövegfunkció (nem mintha eddig nem így lett volna, de ezzel egy újabb klasszikus mellé kerülhet pipa). Tudjuk, „Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret”, de azért nem baj, ha a nemkritikus földi halandó sem értetlenkedve ejti ki kezéből a könyvet.

Ami pedig a jóízű szakmai cuppogást illeti, a technikai vesepecsenyén átrágva magunkat, nem jutunk el sehova. Neszlár tényleg sokat olvasott, érti és pontosan tudja, mik a trendi szöveg kritériumai. Műveltségéről számot ad, azonban a leckefelmondás nagy igyekezetében elvész az, amit valójában mondani akart, bármi is legyen az. Az apasági iszony érthető, de túl erős, és megbénítja a szöveget. Tárgyi tudását Neszlár bebizonyította, s reméljük, következő kötetében már nem csak ennek a hangsúlyozásával lesz elfoglalva.