Ezzel valószínűleg Probstner János keramikusművész, a Kecskeméti Kerámia Stúdió életrehívója és vezetője is számolt, máskülönben nem adta volna „feladatul” a figura – másképpen alak – kerámiából való lehetséges megjelenítését a művésztelep tagjainak. A kérdést a sokkal nagyobb elméleti irodalommal rendelkező ábrázoló művészetekben sem lenne egyszerű áttekinteni, lévén, hogy a XX. században végleg szétesni látszott az európai művészetben addig egyeduralkodónak hitt figurativitás. Más kérdés, hogy hiába roncsolódik azóta is, mostmár biztos, hogy örökre velünk marad. 

Zavarba ejtőbb ezt a gondolatot áttenni a funkcionális iparművészetre, amelyet eleve nehéz kapcsolatba hozni az elvonttal, mivel a megtestesült tárgy alakot ölt, s ettől konkréttá válik – viszont nem biztos, hogy figurálissá. Arról nem is beszélve, hogy a kerámia csak egyfelől nézve tárgyalkotó műfaj (az épületdíszítésről most megfeledkezünk), mert némely vonulatok révén már rég elment a szobrászat irányába, ahol villámgyorsan összetalálkozott az absztrakttal. Mindennek tudatában a kerámiában alkalmazott figura kérdése már nem is látszik olyan könnyen megoldható képletnek.

Akármilyen ellentmondásosan hangzik, a természetelvűség és az elvont egyként sajátja a műfajnak – mint minden iparművészeti ágnak -, amin azt értjük, hogy a matéria (itt éppen a leginkább „földközeli” anyagok, úgymint agyag és földpát) akkor is a természet elemei, ha például geometrikus idomot égetnek belőlük.

És vajon milyen múltra támaszkodhat a figurativitás a mai kerámiában? Talán Robbia XV. századi bepólyált csecsemőire a firenzei Lelencház homlokzatán? Vagy a magyar népi hagyományok Miska kancsójára? Hiszen mindkettő stilizáció, a műfaj anyagengedte törvényszerűségeiből fakadóan. Vagy induljunk a barokk kori porcelántól, a szentimentális hangulatú, de ábrázoló szándékú nippektől? Kérdés kérdés hátán, amire a vezérgondolat ösztökéli a recenzenst. Nem könnyű a program ma is érvényes fogalmi számvetése, de nyilván épp a téma összetettsége miatt kívánta Probstner ezzel a problémával szembesíteni a műfaj képviselőit. Kevés, de sokféle művészt hívott meg: mind a hat alkotónak (három magyar és három külföldi) más a stílusa, hozzáállása és a kiindulópontja.   

Az USA-ból érkezett Rimas VisGirda például két irányba is elment: puritán, szabálytalan henger formájú edényeit élénkre színezett női profilokkal festette tele, (nem újkeletű, de mai szemléletű) átjárással az emberi képmás és a funkcionalitás között. Egyéb művei szoborszerűbbek, torzított arányú, ironikus szellemben fogant alakok. Az egyiken összeeresztette a kánont az autentikus alkotói szellemmel: herendi mintázatú mustrával vonta be az alak öltözékének megfelelő részt.

A litvánok egyrészt kecses könnyedséggel a porcelánhoz és szintén a kultúrtörténeti hagyományokhoz nyúltak, mint Rytas Jakimavicius, aki szabályosan kerek, lapos fali táljain a reneszánsz festészet közismert nőportréit idézte meg finoman elegáns eszközökkel. A Dalia Lauckaite-Jakimavicienével közösen tervezett – forma + díszítés – állatfigurákkal a natúra-stilizáció kérdésre válaszoltak. Ezután viszont megleptek társadalmi-elkötelezett kinyilatkoztatásukkal: a természethűséggel megfogalmazott katonafigurát és parasztasszony alakját csupán a megszenvedett, önállóságért folytatott küzdelem mementóiként tudjuk elnézni, értvén a feledni nem tudás kínját.

Porcelánnal dolgozott Szőcs Éva Andrea is. Négy hagyományosan formált aktjának „sebei” a mai női magatartásminták tükörképei: félbehasított, hiányos, burkolt, trendi alakok. Kezekből formált, Súlyos szárnyak című műve, csakúgy, mint Filotás Viktória kompozíciói – amelyek egyikén ugyancsak a kéz a főszereplő – kevésbé térnek el a szimbolikusnak szánt sztereotípiáktól, Pázmándi Antal toronyszerű elemekből építkező mázas konstrukciója viszont azt mutatja, hogy akár ki is lehet bújni a művésztelepi koncepció alól.

Könnyű dolgunk lenne, ha az elméleti felvetésekre egyetlen összehajolás megadná az érvényes választ, ehelyett Kecskeméten is természetesen alternatívákat látunk. Az idén készült művekből, mint minden alkalommal, néhány a háromezer darabos gyűjteményt gyarapítja, amelynek jelentős része a Kerámia Stúdió padlásán elrendezett kiállításban látható, de szerteszét az egymásba nyitott épületek zegzugos fordulóban és egymásba nyíló udvaraiban is felbukkannak.

A kiállítás 2009. augusztus 22-ig látogatható.