Nagy Zoltán Torino-sorozatából

Nagy Zoltán Torino című kiállítása bensőséges meghittséggel tárja fel a város lüktetésében rejlő apró szépségeket. Fotói a mindennapokról anekdotáznak: papagájmintás függönyön keresztül pillantjuk meg a kávézóban üldögélő arisztokratikusan szigorú hölgyet; kerékpárjavító műhely előtt egy férfi felfordított biciklit bütyköl; a festő a lába előtt elterülő város látképén dolgozik.

A képeken ábrázolt történetek olykor kiegészítésre várnak: vajon mit néz olyan különös mosollyal a nyüzsgő tér közepén sakkfigurákat rendezgető férfi? Miért gyűltek össze egy bérház belső udvarán fiatalok és öregek, álmos és viháncoló kisgyerekek? Nagy Zoltán alakjai beleolvadnak Torino lüktetésébe vagy pillanatnyi harmóniába rendeződnek a város

díszleteivel: plakátokkal, szobrokkal, kirakatokkal és épületekkel. Násznépi kíséret nélkül mintha hétköznapi járókelő lenne az esküvői ruhába öltözött, a házasulandó kort már meghaladó menyasszony és vőlegény. Két poszter divatmodelljei, fiatal férfi és egyenruhás, szuronyos katonák kerülnek egymással szimmetrikus alakzatba. Hatalmas szobor cipőorra fölött kukucskál egy plakáton látható, tágra nyílt szem. Nagy Zoltán fotói a modern városi élet zsánerképei.

Vancsó Zoltán mindenhol, még Magyarországon is az idegen szemével néz körül – alapvető létszemlélete az utazás. Állófilmek című kiállítása eddigi életművéből kínál ízelítőt. A fotók címei – egy ország vagy város neve és egy évszám – az utazás állapotára és arra utal, hogy a konkrét téma megfejtése a látogatóra vár: apró részletekből, például a pocsolyában tükröződő keresztből vagy az egyszerű szekeret díszítő keskeny szemfedőből következtethetünk a képek kontextusára.

Vancsó Zoltán Állófilmek-sorozatából

Vancsó fotóin is fontos szerepet játszik a véletlen, mely furcsa párhuzamokat és szimmetrikus kompozíciókat produkál, vagy éppen egymáshoz nem illő tárgyakat rendez szinte látomásos képekké, mégis a valóság egy lehetséges változatává. Némelyik fotó már-már a magritte-i szürrealitás határán egyensúlyoz: a Budapest 2001 című képen, több emelet magasságában kismalac szaglászik a gangon egy ottfelejtett karácsonyfa társaságában. Egy másik fotón még a kályhacsővel és a konnektorral együtt is valódi fa lombjának tűnik a tapéta-poszter. A Sydney-ben készült képen játékos szél bújik az asztalt és a két széket borító, vakítóan fehér lepel alá; a háttérben felhőkarcolók, ember sehol. Valószínűtlennek hat a műanyag asztal a festményszerű, buja kertre néző erkély közepén az Ausztrália 1999 című fotón, mint ahogy hihetetlennek tűnik az a véletlen is, mely a fatörzzsel kettévágott képen négy padot, négy magányos embert és két bokrot rendez szimmetrikus alakzatba (Párizs 2004).

Vancsó szociális érzékenysége főleg a gyerekeket ábrázoló fotókon érződik, de ebben az esetben sem a szemlélőt fejbe vágó nyomor a hangsúlyos: sokkal inkább a gyermekkor univerzális derűje hatja át a képeket. Az egyik fotón négyévesforma kislány bámul a kint felejtett, magas szárú női cipőkre a romos udvaron. Másutt málladozó vakolatú, sötét szobába keskeny ablakon árad be a napfény, a mennyezetről repülőgép modellje lóg, s két kislány az ágyon térdepelve néz kifelé. Egy kisfiú elégedett mosollyal, lehunyt szemmel fekszik homokvára mellett, félig az iszapba temetve. Egy másik képen anyuka teszi bicikliző gyermeke fejére a kezét: világító, fehér karja és a kisgyerek törzse egy tengelyt alkotnak.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Számos képen jelenik meg a fény mint csoda, melynek – a fotóson kívül – nincs más tanúja. Az őszi erdőben tölcsérszerű alakzatban ömlik a fény a fák közé, a nő és a férfi – talán kiránduló házaspár – a jelenségnek és egymásnak is háttal áll (Magyarország 1998). A Magyarország 2006 című képen pedig mintha a hátulról lefényképezett reflektor világítaná meg a holdat, s ezen kívül csak két bicikli sziluettje látszik.

Az utazások során készült fotók közül a kubaiak a legizgalmasabbak (Kuba 2003). Furcsa grimaszt vág a lendületes sétája közben csettintgető fekete asszony, útját fehér ló kíséri. Talán egy tetőteraszon, vigasztalan betonplaccon ölelkezik össze a kocsmai asztaloknál ülő két idősebb szerelmespár, a háttérben komor lakótelepi házak és pálmafák.

Vajon véletlen vagy csoda folytán kerül Vancsónál egy képbe a kopottas szegénység és az életöröm?

Nagy Zoltán kiállítása november 28-ig látható a Kolta Galériában, Vancsó Zoltán kiállítása november 30-ig a Budapest Galéria Kiállítóházban.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Fotóhónap 2008 gyűjtőlapon olvashatják.