Nádasdy Ádám alakját ismeri és személyét tiszteli a fél ország, legalábbis az az értelmiségi buborék, amelyikbe tartozom – mint nyelvészt, költőt, műfordítót, és az egyik legkorábban coming outolt meleg közszereplőt. A könyvhétre megjelent Hordtam az irhámat című kötetének írásaiban is próbálkozik önmeghatározásokkal és mások által ráaggatottakkal.
Diffúz (nehezen körvonalazható) irodalmi tényezőnek mondja magát a Külföldi vagyok című írásában, nem lévén irodalmár – ám írónak író. Feleleveníti itt Benczúr utcai bolyongását – az angol kultúrintézetben, ahol egy Magyarországon ismeretlen meleg író beszélgetőtársának őt kérik fel, kimondatlanul is melegsége-melegségük okán. A homoszexuális irányultság fő témaként (ezekben a jobbára az utóbbi évtizedben megjelent, de átdolgozott írásokban, melyekből néhány az ezredfordulóról származik) nem dominál, a szerző életének szerves részeként van jelen. Nyelvi megfigyelései viszont – mind a magyart, mind az angolt s néhány más nyelvet is tekintve – határozott vezérfonalként húzódnak végig rajtuk. Néhol belebonyolódik és szerintem vitatható téziseket ismertet (a magyarországi nyelvész a sajátján kívül inkább a nyugatiak felé tájékozódjon, az az univerzálisabb, stb.), másutt találó megjegyzéseket, szófejtéseket közöl, s rálátunk kedvenc hobbijára: utánanézni egy-egy eredeti alaknak, idézetnek, etimológiának.
Nádasdy remek címadó, kötetének és a benne szereplő írások, jellemzően háromtagú címei egyaránt telitalálatok: Magát hogy hívják?, A nyelv hatalmáról, A tolmács és a varázsló, Amik valóban fájnak, Az igazi idegen, A mi oroszaink, A lehangoltság izgalma. Néhol meglepő, másutt megejtő történések rajzolódnak ki e szövegekből, a többségük pedig a szerzőtől megszokott kiegyensúlyozott, elegáns keserédes. Számomra az első kategóriába tartozik színházi tudósítása a kívülálló nézők számára nem teljesen érzékelt beugrásról egy általa újrafordított Shakespeare-be. Nádasdy éppen a szereplők nevét változtatta meg a jól ismert Arany-változathoz képest – akaratán kívül enyhén szólva megnehezítve ezzel az új színész, Lukáts Andor dolgát, akinek meg kellett volna szólítania a többieket, ám aki a régi fordítást tudta és játszotta számtalanszor… (Az is érdekes adalék, hogy szerzőnk, ha csak teheti, újra és újra beül hallgatni saját szövegét a színpadról.) Egy másik etűdben felidézi megigézettségének állapotát Peter Brook meditációs gyakorlata alatt, amelynek kommentárját aztán tolmácsolnia kellett volna, ám ő révületben maradt.
Méltányoltam elesettségének ábrázolását: amikor nem talál ki egy lépcsőházból, beismerését, hogy simán eltéved, rendre nincs nála az irat, amire éppen szükség van, valamint nem ismer olyan írókat és műveket, amikről azt hihetik (valakik), hogy ő biztosan; hogy lassan, halogatva veszi kézbe a recenzeálandó köteteket, meg igencsak gyenge memoriterben – és más eseteit annak, amikor nagyon nem igazodik ki valamiben. Jól áll neki ez a hang, nemcsak a megszokottan derűs, bölcs, pontos személyes látlelet szkennelése a környezetről. Néha vitára ingerel, beszélgetésre inspirál, például a Mire való a bölcsész-írása a kötet közepén azt taglalja, hogy a bölcsész-értelmiségi-társadalomtudós hagyományőrző, de kritikus és saját világlátása révén hat, abból dolgozik. Rámutat, hogy ez a képzés a legolcsóbb. Belekeveredik a specializálódás kontra általános beágyazódás toposzba, viszont méltányolhatóan nem kívánja meg a bölcsésztől a korok-művek teljességének ismeretét. (Hiányosságának tartom azonban, hogy kikerüli fejtegetésében a történetiség fontosságának mérlegelését, nem tér ki a történeti tudat érzékelésének kívánalmára, mértékére – hogy nem állítja viszonyrendszerbe hagyománnyal, kronológiával.) Örömmel olvasnék tőle többet és konzekvensebbet arról, mi az a képesség, kompetencia, amivel a bölcsész átlát, átfog területeket, tudásanyagokat. A „még szükséges” és „már nem fontos” megkülönböztetését emeli ki, majd érinti az alulreprezentált cigányság kapcsán: „… a bölcsész feladata volna, hogy gondolkodjon közössége sorsán, múltján és jövőjén …”. A „mindenre rákérdezés, a bírálat” is a „bölcsész – más néven a kritikai értelmiség – legfontosabb feladata, sőt kötelessége …”, említi később. Függetlenségről, önállóságról, mozgástérről – idegenvezető nélküli tájékozódásról és felfedezésről ismerszik meg ez az embertípus, írja, s hogy sajnálatosan visszaszorulóban lett mára (2019) a tanszabadság a rendszerváltástól bevezetett, nagyobb mozgásteret, választási lehetőséget biztosító kreditrendszer (amelynek alapját ő nevezte el tanegységnek alkalmi oktatási szakértő korában) részleges elsorvasztásával a tanárképzésben. Rosszallja a sok kontaktórát, amellyel komolytalanná válik, hogy egyik hétről a másikra olvasson el a hallgató egy regényt – több kurzusára is. Ez a terjedelmes tanügyi-bölcsészetpolitikai publicisztika plasztikusan kidomborítja Nádasdyban – az egyetemi polgárt.
Másutt a valódi kritikát hiányolja, megértve, hogy a kritika a szocializmusban feljelentő érvénnyel bírt egyúttal. Rendpárti vagyok című, 1995-ös évzáró beszéde a kedvencem a kötetből. Angolszász módra átvenné, hogy „a jó kritika semmiféle tiszteletet nem tanúsít a bírált szerző állása, hovatartozása, kora vagy esetleges nemes szándékai iránt”. Egyben figyelmezteti az éppen végzett Láthatatlan Kollégistákat, hogy valamiként a hatalomban lesznek, s annak birtokosaként rá kell láttatniuk az ország két felét egymásra, s ügyelniük arra, hogy „igenis rend legyen ebben az országban, de gyenge rend, amely folytonos önkorlátozás és a megszorítások folytonos felülvizsgálata”.
Általában hatnak kiélesített pillanatképei, emlékidézései kelet-európai csetlés-botlásainkról, szórakoztatóak a bosszankodásai mindennapi banalitásainkon. Latolgatja kompromisszumait (hogyan kellene reálisan értékelni egy vizsgázót?), dühös azokra a szolgáltatókra, hivatalnokokra, akik nem képesek bocsánatot kérni. Érzékeljük, miért is nem tud dolgozatokat javítani a kávéházban (inkább találgatja, kik ülnek a többi asztalnál), arra int, hogy ne akarjunk mást megmenteni, amíg nem bírjuk el saját súlyunkat (mint a híd), lefesti a rossz, szakító beszélgetések atmoszféráját és dinamikáját (amikor belátjuk saját hibásságunkat, de az nem csökken a másikétól). Felvillannak tárcáiban, naplóiban, leírt beszédeiben saját élményei erről a helyről, benne az ő polgári és osztrák szállal is bíró családjáról a 20. század második felének Magyarországán – és keretet ad mindennek az élettörténetét átfogó nyitó interjú. Polgári neveltetésének ékes bizonyítéka az Egy romantikus szerelemben végigvitt angol nyelvtanárainak sora, kezdve az óvodától. Azért választotta ezt a nyelvet, mert más nem beszélte a családjában.
Nyelvhasználati-stilisztikai töprengései közt akad saját téves és elég speciális kapcsolás felidézése: hogy neki a „gyár” gyerekkori rögzülés miatt a filmgyárat jelenti, mert apja oda járt. Ízlelgeti az „elesett” szót, a „külföld”-öt, a „jazz” és a „dzsessz” különbségét. Érdekes, hogy nem jut dűlőre magával a kommunizmus-szocializmus szavak használatában, hol egyiket, hol a másikat veszi elő a ’45-től ’89-ig tartó időszakra, jelzős formában is, reflektálatlanul. Csak érinti – mármint hogy otthon az elsőt szokta meg, azonban érdemes lenne nyelvészhez és társadalomtudóshoz méltóan mélyebbre ásnia a két fogalom eredetének, elterjedésének, szemantikájának, alkalmazásának történeti-társadalmi és egyéni vonatkozásaiban. A konzervatív úriemberből időnként kibújik az enyhén sznob:
„Én ennyi csúnya embert nem láttam. … Nem volt nagyon rossz, de vérciki volt. … Végig toltuk a bringákat a tömegen, ettük a potyaszőlőt, és egymást böködtük, hogy nézd, nézd. Amikor kicsi voltam, az ilyen emberek szegények voltak, de nem voltak rondák.” A zárás enyhít: „Ez a mi édes magyar népünk, értük aggódunk, értük dolgozunk. De tényleg.”
Elmélkedik népekről (kell-e népeknek egymást szeretni?), morfondíroz közhelyeken, kliséken, lejárt fordulatokon, neveken, személyneveken; regisztrálja, hogy a Kádár-korszak akkor ért véget, amikor ez a szóösszetétel megjelent (’89 elején az ÉS-ben). Amikor beszél a rendről, a gyengéről, hogy az szüli meg a szabadságot és nem fordítva, a kimondás, megnevezés, felelősségvállalás aktusában éri tetten azt. Megmutatja a rendőröket, akiktől mi félünk, pedig értünk vannak, a mi biztonságunkat védik (ők a „megbízottaim”, írja), ám mi még mindig összerezdülünk tőlük, nem úgy, mint nyugati embertársaink.
Úgy politizál, hogy fontolgatja, miként, mitől működik jól egy társadalom. Az amerikaiakkal egyetemben azt vallja, hogy a demokrácia ismérve, ha nem tartóztatják le a hatalom bukott képviselőit. Egy 2017-es tanévzáró beszédében ezzel a példával biztatja mecenatúrára a leendő művészeket, ha majd megteheteik: „…a ma élő magyarok egyik legkiválóbbja, Soros György, aki szellemi életünket régóta és nagylelkűen támogatja”.
Címadó szövegében ifjúkori hányattatásaira utal, amikor nem volt igazi, állandó lakása, járt egyik helyről a másikra (régi partner lakhelyétől az újéig, közbeiktatva baráti albérletét, ahol volt, hogy a barát apja foglalta el az ágyát), meg kávéházakba, meg mindenféle, csúnya utcákba is (Csikágó, Angyalföld), ahol szintúgy szeretett barangolni, ahogy mostanában is, hosszú vasárnapi sétáikon. Jobbára itthon időzik ezekben az írásokban, cikáz a régebbi és közeli múltban, és többször Agárdon, mint a (másik) Velencében.
Vegyes tartalmú és műfajú, vegyes színvonalú szövegek összessége tehát Nádasdy Ádám most megjelent kötete, amint ezt reményeim szerint fenti áttekintésem is mutatja. Kaleidoszkóp, amiben emlékek, gondolatok, eszmefuttatások villannak fel sokféle témáról, hol megvilágítva egymást és laza kapcsolatokat képezve, hol társtalanul, a „minden belefér” tágasságával. A kompozíciós és szelekciós szempontot mindenesetre nehéz tetten érni. A recenzens beleérző olvasatában kirajzolódó hálózat a gyenge rendről gyenge kapcsolatok révén sejlik fel.