Pirisi Lászlót, a Momentán Társulat nevű interaktív improvizációs színház zenei mindenesét, zeneszerzőt és billentyűst, számos színházi, bábszínházi és filmprodukció zenéjének alkotóját természetesen nem megbántani akarom a „zenemunkás” minősítéssel, bár azt, amint sorozatának címe is mutatja, biztosan szívesen vállalja is. Mert ahogy az alkalmazott tudományoknak – matematikának, kémiának – megvannak a maguk nagyjai, az alkalmazott zene is kitermeli a maga Johann Straussait és John Williamseit.
Ez a mostani beszélgetés a negatív lelkiállapotok témakörét járta körül – de semmiképp se gondoljunk valamiféle ijesztő, barátságtalan légkörű estére, mert ha némi ijesztgetésre, sőt elsötétítésre sor került is egyszer-kétszer, azokat nagyon is barátságos és megnyugtató előkészítés előzte meg. A beszélgetés kellemes légkörének egyik biztosítéka az volt, hogy ketten beszélgettek egymással és a közönséggel: Pirisi partnere Grisnik Petra volt, aki színészi és szinkronszínészi munkája mellett gyakorlott műsorvezető-riporter is, a Fidelio Lírástudók című podcast-sorozatában írók beszélgetőpartnere.
Kettejük párbeszéde, melyeket Pirisi különféle technikákkal – zongorázás, szintetizátorozás, filmbejátszás, a közönség mozgósítása, szerepjátékok – illusztrált, bepillantást engedett az alkalmazott zenész műhelytitkaiba, egy bizonyos sajátos nézőpontból: a feszültségkeltés különféle formáinak összefüggésében. A beszélgetés kellemesen laza volt, sok rögtönzéssel és kevés módszerességgel. A párbeszéd akkor sem hatott mesterkéltnek, betanultnak, amikor nyilvánvalóan megbeszélt módon készített elő valamit. És külön öröm volt mindkét szereplő magas színvonalú beszédkultúrája, az olcsó poénok mellőzése, a csiszolt és választékos mondatok, mindez természetesen, kulturáltan, szórakoztatóan. Sikerük legmeghatározóbb tényezője azonban nem volt más, mint a két szereplő nagyon is eltérő, ám egyaránt derűs és nyitott egyénisége.
Másfél óra alatt sikerült a témát minden oldalról szemügyre venniük. Kezdték a rémület és „ugrófrász” leghagyományosabb színhelyével, a sötét pincével, amelynek világát az elsötétített teremben szemüket is lehunyó hallgatók számára titokzatos villanások és hátborzongató hangeffektusok segítségével idézték fel; de egy pincei horrorfilm-jelenetet bejátszásával sem maradtak adósak.
A beszélgetők felvetették – bár megnyugtatóan nem válaszolták meg – azt a kérdést is, hogy vajon miért szeretünk megrémülni, miért van igényünk a horrorra, ha egyszer az olyan ijesztő. Vajon addiktív-e a stressz iránti vágy? Mindenesetre, mint elmondták, a némafilmek – pl. a világsikert arató Drakula-film, a Nosferatu – idején még nem ugyanazoktól a dolgoktól rettegtünk…
Azután azokról az elemi eszközökről esett szó, mondjuk, a sikolyokról, vagy a nagyon mély, erős és lüktető hangokról, amelyek önmagukban is felkavarják a hallgatót. Filmrészletről meghallgattuk a rekonstruált kelta harci kürt, a carnyx hangját; féltucatnyi ilyen monstrum infernális harsogása a legendák szerint felért fél csatanyeréssel. Majd lábdobogás és a közönség által keltett más zajok segítségével eljátszottuk a „városligeti csatát”, legalábbis hangkulissza formájában.
Külön taglalták az előadók az olyan speciális pszichikai állapotokat – és létrehozásuk zenei eszközeit –, mint az elbizonytalanodás, a kiszámíthatatlantól való félelem, amit többek között A cápa című film részlete és annak zenéje illusztrált. Szó esett a csendről, ami mindenfajta zenei stílusnak rendkívül erőteljes eszköze, de – előkészítésként – a rémületet keltő hangeffektusok hatását is többszörösére fokozza. Azután beszéltek még hideglelésről, a természetfölötti szerepéről, s végül még arról is, hogy a néző-hallgató, ha már elege van a horrorból, akkor mivel ellensúlyozza, mivel védheti ki a korábban részletezett eszközök hatását. Nos, mint megtudtuk, az a legfontosabb, hogy tudatosuljon bennünk, hogyan hatnak ránk ezek az effektusok, s az sem árt, ha tisztában vagyunk vele, hogy egy még oly vérfagyasztó filmjelenet felvételekor is a kamera látókörén kívül ott nyüzsögnek a technikusok és mindenféle segéderők a sminkestől a csapóig – elég rájuk gondolnunk, és máris könnyen mosolygunk az egészen.
Játék tehát mindez, ahogyan játék az egész világ – Pirisi László és Grisnik Petra pedig jó játékvezetőnek bizonyult.