A fesztivál – akárcsak az azt szervező Független Színház Magyarország, valamint a társulattal több éve együttműködő külföldi roma színházi együttesek – konzekvensen képviseli azt a meggyőződést, hogy a hiteles és professzionalitásra törekvő roma színház rendkívül erős hatással lehet a roma közösségek önértékelésére és önreprezentációjára, ugyanakkor a többségi társadalom felől érkező megítélés erősítésére. Hiszen a roma kulturális örökség tradicionálisan azokon a művészeti területeken tekinthető gazdagabbnak, amelyek inkább az érzelmekre hatnak (zene, tánc, képzőművészet), ám szegényebbnek bizonyul a színház területén, ahol a drámai hős döntéseket hoz és felelősséget vállal a döntéseiért, amelyek nem csupán saját sorsára, hanem a közösség életére is hatással lehetnek – a szervezők és roma színházcsinálók ezért tartják fontosnak, hogy előadásaikban az általuk a kisebbségi (ön)reprezentáció szempontjából sokkal inkább károsnak, semmint hasznosnak tekintett viktimizáló narratíva helyett a (hétköznapi) hősök narratívája érvényesüljön. 

A 2023-as fesztivál mottójának a szervezők a Generációk hívószót adták meg, az előadások pedig a legkülönbözőbb példákkal szolgáltak arra, hogy az a bizonyos Roma Hős képe hogyan változik nemzedékről nemzedékre. Másfelől mind a szervezők, mind az alkotók fontosnak tartották, hogy a programban szereplő darabok mindegyike a roma identitás és (ön)reprezentáció tematikája mellett globális kérdéseket is feszegessen: a svéd Lindy Larsson roma aktivizmusa mellett queersége elfogadtatásáért is küzd, a Független Színház egy interetnikus család történetén keresztül a Magyarországon az elmúlt évtizedekben végbemenő szélesebb társadalmi változásokra reagál, a román Giuvlipen Társulat a tinédzserek szexuális felvilágosításának hiányát és a közösségi média agymosását állítja előadása középpontjába, az olasz Rampa Prenestina Társulat pedig a roma és nem-roma nők társadalomban betöltött szerepére reflektál. 

Az előadásokat az is rokonítja, hogy a szereplők minden esetben saját történeteket hoztak a narratívákba, rendkívül erőteljesen inspirálódtak saját tapasztalataikból és életükből. A találkozón látható produkciók további közös vonását a zene hangsúlyos, ugyanakkor rendkívül különböző használata jelentette: míg a svéd és az olasz előadásban professzionális zenei előadók működtek közre (Lindy Larsson mellett a kabarézenét játszó Bonbon Band, a Rampa Prenestina darabjában pedig a román-olasz énekesnő, Roxana Ene), a Giuvlipen a Tiktokon keringő népszerű zenék, playback-éneklések és sematikus táncok világába tett kitérőt, a Független Színház pedig az énekelve elmondott szövegeket szinte brechti elidegenítő effektusként használja.

Lindy Larsoon és a Bonbon Band előadása

A fesztivál igen erős kezdésként a svéd Lindy Larsson és a BonBon Band Tschandala/Tattaren – Svédország sötét arca című előadásával indított. Lindy a darab elején felidéz egy (valós vagy fiktív) groteszk esetet, amikor egy „etnikai önreprezentáció coach” azt javasolta neki, hogy bármennyire is tragikus és sötét történetet szeretne elmesélni, azt a lehető legkönnyedebb és legszórakoztatóbb formában tegye. A tanácsot színleg megfogadva, Lindy a kabaré hagyományához nyúlt, hogy a svédországi vándorcigányok ellen évtizedeken keresztül elkövetett történelmi és társadalmi bűntettekről beszéljen. Az előadásban a műfajnak megfelelően zenei betétek és szöveges részek váltogatják egymást, a konferanszié pedig jelenetenként androgün személyiségét folyamatosan hangsúlyozó jelmezekbe öltözik át (amelyek Delaine Le Bas angliai roma művész alkotásai). Lindy nem rejti véka alá homoszexualitását sem, bár –  ahogy az előadást követő közönségbeszélgetésből megtudjuk – alkotótársai eleinte „fokozatosságot” javasoltak: előbb „csak” a roma identitás kérdését, majd egy következő produkcióban a queer kérdést szerették volna érinteni, Lindy azonban ragaszkodott hozzá, hogy „teljes egyéniségét” színpadra vigye. 

A szöveges részek kétfajta narrációból épülnek fel: egyrészt August Strindberg Tschandala című romaellenes regényéből származó idézetekből, másrészt pedig Lindy saját kommentárjaiból, történeteiből, emlékeiből, illetve a történelemkönyvekből kimaradt adatokból. Ahogy a regény zanzásítva elmesélt történetében Lindy eljut a gyakorlatilag rasszista Torner mester és a Cigány első találkozásától az utóbbi sorozatos megaláztatásán át annak meggyilkolásáig, úgy haladunk végig a svédországi vándorcigányok történelmén a társadalmi kirekesztettségtől a férfiak erőszakos sterilizálásán keresztül a csoport kisebbségként való elfogadásig.

Független Színház Magyarország: Országépítők

Míg Lindy Larsson és a BonBon Band előadásának egyik legfontosabb célkitűzését jelentette, hogy a svédországi vándorcigányok kevéssé ismert vagy gyakorlatilag ismeretlen története kapjon napvilágot, addig a Független Színház Magyarország legújabb, Országépítők című előadása sokkal inkább tükröt kíván tartani a magyarországi többségi társadalomnak, többet között olyan problémákat feszegetve, amelyek romákat és nem-romákat hasonlóképpen érintenek.    

A produkció – a Békamesékkel kezdődő és a Rothadó madarakkal folytatódó Apák és fiaik trilógia záródarabjaként – három generáció sorsát és küzdelmeit követi végig. A mindössze négy színésszel előadott, vagyis tőlük folyamatos szerepváltást, átalakulást kívánó előadás története az 1960-as években kezdődik, amikor a falusi téglavető romák erős dialektussal beszélnek, mezítláb dagasztják a sarat, amiből a téglákat gyártják, és nem igazán mennek a falu közelébe – legfeljebb a falubeliek jönnek ki hozzájuk, ha házat akarnak építeni. A nyolcvanas években már panellakásban lakik a faluból elköltözött interetnikus házaspár és gyerekeik, ám a téglagyárban a létszámleépítéskor elsőként kerül rájuk a sor. A család fiúgyermeke pedig a kilencvenes években már sikeres vállalkozóként építi az országot, százaknak ad munkát, olyanoknak is, akik máshol nem kapnának lehetőséget – viszont néha a szürke zónába lépéstől sem riad vissza. 

Ahogy a falusi téglavető fiának mindenekelőtt bátorságra és elszántságra volt szüksége, hogy elmenjen a falusi mulatságba és udvarolni kezdjen későbbi nem-roma feleségének, ugyanolyan bátor lépést kellett megtegyen az ő fia, amikor a semmiből saját vállalkozást indított. És ahogy apja azt ismételgeti, hogy “magyar munkás leszek”, miközben kiejtését is a “hoch” magyarhoz idomítja, ugyanúgy mantraként ismételgeti a fiú, hogy “sikeres magyar vállalkozó leszek”. Az előadás végére azonban az is világossá válik, hogy mit veszített a két hős az útja során: az apjukkal való kapcsolatukat. 

Az előadás persze apák és fiúk mellett az anyákról és lányokról is szól, bár a családok női tagjai kevésbé hangsúlyosan jelennek meg a történetben: a legidősebb generációból nem is lép színre női szereplő, csak annyit tudunk meg, hogy a nem-roma feleség anyja nem áll szóba a lányával, mert az roma férjet választott, a vegyes házasságból született lánynak pedig nem annyira az anyjával való kapcsolata kap hangsúlyt az előadásban, hanem a főiskolán megtapasztalt diszkrimináció kérdését hozza be a történetbe.

Részlet a Tiktokra kattanva című előadásból

A román Tiktokra kattanva és az olasz Romanya viszont erőteljesen “női” előadásoknak tekinthetők. A Giuvlipen társulatnak már a neve is “feminizmus”-t jelent (bár korábban ez a szó nem is létezett a romani nyelvben), Románia első roma feminista színházaként határozzák meg magukat, Mihaela Drăgan rendezőnő pedig a fesztiválon látott darabjában (is) karakteresen női témákkal foglalkozott. A Rampa Prenestina, amely hosszan csak férfi színészekkel dolgozott, ebben az évben egészült ki női tagokkal, és állította színre női történeteket feldolgozó előadását. A két társulat között abból a szempontból is hasonlóság fedezhető fel, hogy mindkét csoport roma telepeken működik, erőteljesen bevonja az ottani közösséget, ott találja meg elsődleges közönségét, illetve az ott élő fiatalok között toborozza tagjait.

A Giuvlipen előadásának két hőse, két roma tinilány élete az általuk indított playback-éneklős-táncos Tiktok-csatorna, a szépségnormáknak való „kötelező” megfelelés, valamint szüzességük vágyott-félt elvesztése körül forog. Szexuális felvilágosítás hiányában az internetről igyekeznek tájékozódni, közösségi fórumokon próbálnak ismerkedni – idővel pedig egy-egy idősebb férfi befolyása alá kerülnek: egyikük egy vallásos fiúhoz készül férjhez menni, aki patriarchális erőpozícióból próbálja már házasságuk előtt korlátozni a lány ambícióit, másikuk pedig egy Andrew Tate-szerű nőgyűlölő szexista influenszerrel kerül online kapcsolatba. Az előadás végére azonban mindketten kiszállnak az őket más-más módon, de extrém mértékben korlátozó kapcsolatukból.

Bár az előadásban a lányok Tiktok-csatornájára feltöltött videóiban hangsúlyosan visszaköszön a roma zene, illetve a két barátnő kapcsolatára a tinilányokra jellemző rivalizáláson túl egy olyan eset is erőteljesen rányomta a bélyegét, amikor az iskolában az egyiküket a hátsó sorba ültették roma származása miatt, másikuk viszont, mivel kevésbé látszott romának, az első padban maradhatott – mindemellett a rendezőnő fontosnak tartotta, hogy az előadást „kinyissa a nem-roma társadalomra”, megmutassa, hogy a szexuális felvilágosítás hiánya nem csupán a roma kisebbségi, hanem a román többségi társadalmat is erőteljesen érinti. 

Részlet a Romanya című előadásból. Fotók: Vincze Alina. A képek forrása: Roma Hősök Színházi Fesztivál

A VI. Nemzetközi Roma Színházi Fesztivál előadásai közül az olasz Rampa Prenestina Társulat Romanya című előadása nyúlik vissza legerőteljesebben a storytelling műfajához, hiszen kiindulópontját a romák védőszentjeként tisztelt Kali Sara vagy Szent Sára ünnepe jelentette, amikor a szent szobrát a közösség női tagjai felkészítik a körmenetre, s miközben felöltöztetik és ékszereket aggatnak rá, saját életükről mesélnek egymásnak. A darab kezdetén ugyan egy cirkuszi kikiáltó megpróbál felkonferálni egy történetet egy férfiról, ám a három női szereplő azonnal lehurrogja, hogy neki minden története csak férfiakról szól, itt az idő meghallgatni a nőket is. A három női szereplő három nőtípust testesít meg: a családanyát, aki számára nem létezik nagyobb szentség, mint életet adni és gyereket nevelni, a lázadó lányt (aki azonban lényegesen „halkabban” lázadozik, mint a román előadás feminista tinédzserei), és végül a roma családba házasodó és a telepre költöző olasz nőt, aki szembement a többségi társadalom előítéletességével. Az elmesélt történetekben az alkotók a hagyományokhoz való ragaszkodás, a tradíció tisztelete, valamint azok relativizálása, mai kontextusba helyezése között keresik a kényes egyensúlyt.

A fekete-fehér ábrázolás elkerülésére való törekvés nem csupán az olasz produkciót, hanem a fesztivál többi előadását is meghatározza, akárcsak az azokban felvetett kérdések komoly és könnyed megközelítésének folyamatos váltogatása. Ennek egy erőteljes pillanatát jelentette, amikor az Országépítőkben Szegedi Tamás kilép a közönség elé, és nekünk szegezi a kérdést, hogy „Miért nevettek? Miért nem nevettek?”. Nem nevetünk, és nem is válaszolunk a kérdésre, de elgondolkodunk, magunkba nézünk – ami kétségkívül a fesztivál és az eladások legfontosabb célja és eredménye.              

A Független Színház további előadásairól információ itt érhető el.