Revizor: Kezdjük az elején: hogy kezdtél el színházban dolgozni? Ha jól tudom, nem jártál a Színművészetire.

Szegedi Tamás. Fotó: Vincze Alina

Szegedi Tamás: Nem. Tizennyolc évesen tizennégy évesnek néztem ki. Háromszor felvételiztem színész szakra, az elsőn Hegedűs D. Géza osztályába jelentkeztem. Amikor meglátott, összecsapta a tenyerét, és azt mondta: „Jaj, de aranyos, halljunk valamit!” Széles mosollyal végighallgatta a monológomat. Azt éreztem, hogy ez megvan, felvettek. Aztán lejött az egyik adminisztrátor, és elmondta, hogy az aznapi fordulón senki nem jutott tovább. Később a Shakespeare-be (Shakespeare Színházi Akadémia – a szerk.)  jártam. Lett egy társulatom, az Affér Budapest. Rosszul esett, hogy nem vettek fel a Színműre, de nem éreztem azt, hogy ne volna dolgom a továbbiakban a színházzal. Nem olyan élmény volt egyik felvételi sem. Később, 2014 és 2017 között aztán elvégeztem a drámainstruktor képzést a Színműn.

R: Mit gondolsz, volt annak köze ahhoz, hogy nem vettek fel színész szakra, hogy roma vagy?

SzT: Nem tudom. Volt egy időszak, amikor téma volt, hogy miért nem vesznek fel roma színészeket. Valaki azt hallotta tanároktól, hogy azért, mert a romáknál van egy sajátos orrhang. Most már talán kevésbé, de akkoriban, 2005 körül, inkább arrafelé tartott a társadalom, hogy csak a fehér középosztálybeli embereket próbálták reprezentálni, ezeknek az embereknek akartak színházat csinálni. És nem gondoltak bele, hogy a fehér középosztálybélieknek szexi tud lenni egy cigány ember, abba sem, hogy a cigány embereknek nem csak a fehér középosztálybelieket kell viszontlátni a tévében.

R: Amikor a Roma Heroes Digital Collection-t szerkesztettem, azt vettem észre, ha van is roma színész egy kőszínházi társulatban, általában mellékszerepet osztanak rá. 

Farkas Ramóna a Mi vagyunk ’56 című előadásban

SzT: Az embert az alkata tudja predesztinálni a színházi szerepeiben, klasszikus darabokban főleg. Sok olyan felkérésem van, amikor azt érzem, hogy csak azért kértek fel, mert cigány vagyok, és kínos lenne egy olyan előadást, amit hátrányos helyzetű cigány gyerekeknek visznek, úgy játszani, hogy egyetlen cigány szereplője sincs. De ilyenkor legalább azt érzem, hogy van egy erős társadalmi üzenet, hogy megpróbálják megszólítani a cigány gyerekeket. És ehhez nem elég középosztálybeli fehér embereket odavinni. Most már nem látok bele annyira a kőszínházak működésébe. Ha kívülről nézem, akkor nekem továbbra is úgy tűnik, hogy nem igazán kockáztatnak. Konzervatívabb vonalon maradnak, még a magukat művész- vagy független színháznak tekintő műhelyek is. Általában egy-egy előadásra vagy egy társulatra szűkül a sokszínűség.

R: Te rendezted a Mi vagyunk ’56 című előadást a Független Színházban. Miben más ez az 56-os előadás, mint a többi?

SzT: Egyrészt abban, hogy itt nem nézők vannak, hanem résztvevők. Akik az előadásra érkeznek, forradalmárokká válnak, kipróbálhatják a forradalmi hevületet. Másrészt, hogy az előadásban egy rövid szakaszát mutatjuk meg a forradalomnak, egy szűk félórás keresztmetszetet, amikor tudjuk, hogy október 28-án vagyunk és a délutáni órákban lelőnek egy 17 éves lányt, aki négy hónapos terhes. E köré szerveződik az előadás, ebbe csöppennek bele „időutazással” a nézők. De van ennek egy Varázslatos iskolabusz jellege. A résztvevők biztonságban vannak, egyrészt a piros-fehér-zöld karszalagokkal, amit magukra tesznek az előadás elején, másrészt az időutazás-kerettel. Visszamegyünk a múltba, ott történnek az események, aztán visszajövünk a jelenbe, ahol már a színészekkel találkozunk.

Szegedi Tamás és Nemcsók Nóra az előadásban

R: Az egyik előadáson volt egy pillanat, amikor egy néző elkezdett amellett érvelni, hogy nem muszáj megölni a forradalomellenes nőt. Nem tudom, hogy a karaktert játszó Farkas Ramóna tanult-e színészetet, de jól helytállt és nem zökkent ki.

SzT: Nem tanult színészetet. Fontos volt a próbafolyamat első szakaszában a felkészülés; hogy nonverbális jelekkel kommunikálva elérjük, hogy a nézők résztvevők legyenek. Maga a történet improvizációkra épül. Fontos volt, hogy a játszók ne essenek ki a szerepükből, ha, mondjuk, elfogy a szöveg. Alapvetően minden színész tisztában van a saját karakterével, és minél biztosabb a színész a saját maga által játszott szereplő igazságában, annál stabilabban, biztonságosabban tudnak velünk mozogni a résztvevők. A legnagyobb pillanata az előadásnak, amikor a résztvevők eldöntik, hogy megrohamozzuk-e együtt a támadó oroszokat, vagy sem. Ha valaki úgy dönt, hogy mégsem akar jönni, és leteszi a fegyvert, akkor ő letette a fegyvert, és nem jön. Ez benne van a pakliban, de erre még nem volt példa az előadásokban. Ez a forradalmi hangulat, a tömeg hatása működésbe hozza azt a fajta falkaösztönt, ami megteremti a közös együttlétet és a közös sorsot.

R: Nagyon érdekes volt látni a legutóbbi előadást az azt egy évvel megelőzőhöz képest: a korábbi vázlatnak, míg a mostani kész műnek tűnt. Csányi Dávid a játékmester karaktereként elindítja és bezárja az időutazást. Hogyan történt az átrendezés?

Varga Dávid a Mi vagyunk ’56 című előadásban. Fotók: Vitrai Anna Zsófia

SzT: Egyrészt eltelt egy év. Illetve megnéztem az előadást többször felvételen. Sokat forrt bennem is, a színészekben is. Másik helyszínre is kerültünk, ami szintén jót tett, máshogy alakultak a közlekedési útvonalak. Valójában a jelenetek ugyanazok maradtak. Megfogalmazódott az ötlet, hogy kéne valami, ami összefogja az egészet, és úgy indul el az időutazás vissza a jelenbe, hogy a résztvevők előbb megkapják a kérdést, ők maguk miért mennének harcba, mi az, ami annyira értékes lehet az életükben, amiért akár a szabadságukat vagy az egészségüket, fiatalságukat is hajlandóak feláldozni.

R: Izgalmas az is, hogy elmeséli a karakterek valós történetét.

SzT: Igen, az mindenképpen fontos, hogy képbe kerüljenek a résztvevők: valós személyek történeteiből inspirálódott az előadás, annak szereplői. A valós történeteiket egy-egy mondatban felfedjük a végén és ezzel kicsit előrevetítjük az előadás utáni foglalkozást. Nem hagyjuk elmenni a nézőt információk nélkül. Hogy ez mennyire fontos, jól mutatja, hogy az előadás harminc perc, a foglalkozás meg kilencven. Fontos, hogy a résztvevők maguk is véleményt formáljanak bizonyos kérdésekben, például, hogy akkoriban milyen motivációval, milyen háttérrel mehettek bele emberek a forradalomba. Majd odáig eljutni, hogy ők maguk reflektáljanak rá, miért állnának ki, milyen ügyeket tartanak annyira fontosnak, hogy forradalmat csináljanak érte.

R: Milyen válaszok szoktak érkezni?

SzT.: Legutóbb sokszor jött elő az oktatás, a pedagógusok helyzete. De általában megemlítik a szabadságot, a családot. Az alapvető egzisztenciális értékeket, amik meghatározzák az életünket. És azt, hogy meglegyen a gondolkodási és szólásra való jogunk, szabadságunk.