Jan Klata: Transfer!

Erre Jan Klata rendező, a lengyel színház „fenegyereke” azzal vág vissza, hogy mindez persze igaz lenne, hogyha Lenin csakugyan halott lenne. „Múlt héten találkoztunk, és hozzá igyekszem holnap Moszkvába.” Mert az elmúlt negyven év kelet-európai diktatúráinak nemcsak kísértete, de balzsamozott teste is köztünk van, felbukkan az új évezredben is: ha másban nem, az időszakosan felújuló ügynökbotrányokban vagy a húszemeletes, lepusztult paneldzsungelekben. Vagyis velünk van ez a múlt, és mégis: alig tudunk róla beszélni a rendszerváltás huszadik évfordulójának előestéjén. Míg a törvényhozók és a történészek az ügynökdossziék felnyitásának lehetőségein rágódnak, a fiatalokat más kérdések izgatják, Mohácsi szerint például nagyobb gondjuk, hogy miként lehet egy pincekocsmában mobiltelefonálni. Az Egyesült Államokból nézve viszont már a mákos tészta is vasfüggönyön túli gasztronómiai egzotikumnak tűnik (Vecsey Katalin, Bates College)…

A párbeszéd beindítása volt az elsődleges célja annak a beszélgetéssorozatnak, melyet a 7. Kortárs Drámafesztivál rendezett a posztkommunista országok múltfeldolgozásának színházi vetületéről. A Szlovák Intézet színháztermében eltűnt a színpad és a nézőtér közötti tradicionális határvonal: három napig megállás nélkül vándorolt a mikrofon az előadók és a közönség között. Mintha megidéződött volna az a történelmi pillanat, amikor 1989 novemberében, a Bársonyos Forradalom idején, a prágai színházak megnyitották kapuikat a társadalmi, politikai dialógus számára, egyszerre szüntetve meg a nézőtér és a színpad valamint a társadalom különféle rétegeinek megkövült szétválasztottságát (Martina Musilova).

Jelenet a Kazamaták című előadásból. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Ahhoz, hogy a múlttal szembe tudjuk nézni, először a jelennel kell tisztába kerülnünk, a ma szempontjából kell meg- vagy rekonstruálnunk az elmúlt negyven év történetét – foglalhatnánk össze az első beszélgetés tanulságát. A múltfeldolgozás többet kíván, mint emlékek ad hoc felidézését vagy színrevitelét. Az emlékeken végzett komoly munka ez, amelynek dialógusba kell hoznia a múltat a jelennel, egyfajta „függő függetlenséget” (Bagi Zsolt) alakítva ki a múlttal.     

A képlet nagyon hasonló: ugyancsak a kommunizmus hagyatékának, monologikus, propagandisztikus történelmi tudatának (Tompa Andrea) köszönhető az a tény is, hogy 1989 után a színház egy hosszú évtizedre hátat fordított a politikának, elvesztette érzékenységét a társadalmi kérdések iránt. Az esztétikai eszképizmus légváraiból úgy tűnik, lassacskán kezd visszatalálni az elkerülhetetlen politikai/társadalmi témákhoz Közép-Európa színpada is, és a fiatal rendezőgenerációnak köszönhetően érvényes művészi formát is kap ez a színház.

Ehhez a generációhoz tartozik a szimpóziumon jelen levők közül a lengyel Jan Klata és a szlovák Jan Šimko: mindkét művész sorozatokban foglalkozik a társadalmi problémák dialógusba hozásával, előbbi például az európai áttelepítésekről készített Transfer! címen előadást, utóbbi a Pozsony történetei ciklus első állomásaként a Petržalka panelnegyed egyéni sorsokba lecsapódó kollektív tapasztalatáról vitt színre dokumentarista előadást. Romániából Miruna Runcan számolt be hasonló projektjükről (A mindennapok dramaturgiája), melynek célja, hogy színpadot teremtsen az aktuális, de a fősodor színháza által figyelmen kívül hagyott társadalmi jelenségeknek (munkamigráció, a szocialista korszak megélése). A román kutatónő felháborítónak nevezi, hogy a román színpadokon nincs egyetlen roma vagy romániai magyar drámai alak sem, pedig ezek a kérdések napjainkban is fájó pontoknak számítanak.

56 06 / őrült lélek, vert hadak (Fotó: Kaposvári Csiky Gergely Színház)

Újabb tanulság: a múlt nem adja meg olyan könnyedén magát az emlékezésnek. Több előadás keresett választ arra a kérdésre, hogy miért igen nehéz az elmúlt szocialista korszak színházi kutatása (Eörsi László, Nánay István), mennyire bonyolult feladat helyes következtetéseket levonni a korszak kritikáiból, ráadásul az öncenzúra nehezen tetten érhető jelensége is tovább nehezíti az éra megértését (Denis Poniž). Az előadásokon konkrét módszerek is szóba kerültek arról, hogy mi lehet a helyes kutatói hozzáállás ezekhez a forrásokhoz (Radka Kunderova, Jan Jiřik). Napjaink politikumtól való össznépi viszolygását részben magyarázza, hogy a politikát a pártpolitikával tesszük egyenlővé (Marsovszky Magdolna). Így a színházolvasatban is csak a két véglet egyaránt gyümölcstelen pozíciója marad, amit Jászay Tamás kritikus a kaposvári 56 06 és a Kazamaták fogadtatásával illusztrált: „az egyik (talán) szándékán kívül kavart óriási botrányt, a másik esetében viszont éppen az a meglepő, hogy a szűk szakmai körökön kívül alig keltett feltűnést.”