Nem valószínű, hogy a konferenciát szervező Stereo Akt arra számított volna, hogy nagy közös felismerésekre jutnak majd a meghívott alkotók, és a nap végére kimondják, hogy tessék, ez a kortárs. Már csak azért sem, mert a kortárs nagyon sokféle, az alkotók pedig sok esetben a saját munkáikkal kapcsolatban érzik magukat kompetensnek megszólalni, így nehezen kapcsolódnak a másokéihoz, ennek pedig az a következménye, hogy nem könnyű kibogarászni az egyediből az általánost, és így közös pontokat találni az egyes műalkotások között.
Talán ezért is indul kissé döcögve az első kerekasztal, amely az Új dramaturgiák – neked mi a sztorid? címet viseli, és amelyben a beszélgetés moderátora, Szabó Székely Ármin azt próbálja megtudni beszélgetőpartnereitől – Fekete Ádámtól (rendező, író, dramaturg), Hegymegi Mátétól (rendező), Ördög Tamástól (rendező), Thury Gábortól (dramaturg) és Vadas Zsófia Tamarától (koreográfus), hogy saját munkáikat miért tartják újnak, formabontónak, hogy mit jelent számukra az új dramaturgia. Az alkotók kissé félszegen válaszolgatnak, és valószínűleg nem azért, mert ők soha nem gondolkoztak ezen, sokkal inkább, mert erre a kérdésre nehéz az önteltség látszata nélkül válaszolni.
 Fekete Ádám, Hegymegi Máté, Vadas Zsófia Tamara, Ördög Tamás, Thury Gábor, Szabó Székely Ármin |
Abban a beszélgetés elején megegyeznek, hogy a dramaturgia kifejezést kár lenne a történetmesélésre szűkíteni, az előadás egész struktúráját, szövetét érintő kérdésekről érdemes inkább beszélni. Majd többen többféleképp mondanak valami hasonlót, hogy a dramaturgia kevésbé előre eltervezett dolog számukra, hanem mindig az előadás anyaga formálja azt. Hegymegi Máté előadásaiban például mindig szerepet játszik a dramaturgia kialakításában a tér, amelyben az előadás létrejön, Ördög Tamásnál a színészek az utolsó pillanatig változtatják a dramaturgiai struktúrát. És van olyan is, hogy az anyag sokkal konzervatívabb dramaturgiai vezetést kényszerít ki végül, mint azt az alkotó előzetesen eltervezte, ilyen volt például Fekete Ádám Reggeli dinoszauruszokkal című előadása, amelyben a szerző-rendező először nem törekedett következetességre, majd rájött, mégis szüksége van arra a tudásra, amit a dramaturgia szakon elsajátított.
Sajnos csak a beszélgetés végén indul el az a téma, amelynek segítségével valószínűleg mélyebbre lehetett volna ásni az új dramaturgia fogalmaiban, ez pedig az alanyiság kérdése. Ez elég jó nullpontnak tűnik, mintha minden alkotó tudna hozzá valamiképp csatlakozni, de sajnos nem derül ki, hogy pontosan hogyan, mert lejár az idő. Kellene szervezni egy színház és személyesség témájú konferenciát, ez lehetne az egyik kulcspontja a kortársról való gondolkodásnak.
Meg amúgy is kell még sok konferenciát szervezni, mert a Mi a kortárs? beszélgetéseken sokan vettek részt, a közönség is rendkívül aktív volt, parázs viták alakultak ki a felvetett témákkal kapcsolatban, így például az utolsó beszélgetés után is, amely a Zsöllyeforradalmárok – politikus-e a fiatal magyar színházcsináló? címet viselte. Persze, tudjuk, hogy a politikából mindig csak a vita van, ugyanakkor ezt a vitát kivételesen tartalmasnak és értelmesnek gondoltam, ami – valljuk be – a hasonló jellegű vitákról különben ritkán mondható el.
Van egy kis fogalomzavar a politikai színházzal kapcsolatban, amely a beszélgetésben is nyomon követhető volt, hiszen a beszélgetők közül többen egyenlőségjelet tettek a politikai színházcsinálás és a politikai kabaré közé. Ugyanakkor elhangzott az is, hogy a kortárs közélet problémáival való foglalkozás a legkevésbé sem merül ki annyiban, hogy a pártpolitika napi nyomorára kell a művészetnek válaszolnia. Bár a négy beszélgető (Polgár Csaba rendező, Székely Kriszta rendező, Boros Anna színész és Laboda Kornél író, rendező) között abban sem volt konszenzus, hogy kell-e a bőrünkön érzékelhető, kortárs politikai kérdéseket színpadra vinni, vagy érdemesebb-e inkább általános érvényű emberi kérdésekkel foglalkozni, amelyek magukban foglalják jelenünk problémáit is.
 Kovács Bálint, Polgár Csaba, Laboda Kornél, Székely Kriszta, Boros Anna. A képek forrása: Stereo Akt |
Polgár Csaba ezzel kapcsolatban azt mondja, hogy a politikusok ellopták a színháztól a show-t, hogy a parlamentben nap mint nap olyan előadások mennek, amit alkotóként képtelenség überelni. A közönségben ülő Tompa Andrea később erre reflektálva mondja azt, hogy a színház épp a pártpolitikai őrülettel szemben próbálja jelenleg a normalitást ábrázolni, amelyről a közélet túlkapásai miatt már egyre kevesebb fogalmunk van.
A beszélgetés végén Kovács Bálint moderátor megszólítja a közönségben ülő Thury Gábort, aki arról beszél, hogy a hamburgi Deutsches Schauspielhaus a menekültválság kezdetén elindított egy menekült színház projektet, hogy az intézmény szinte azonnal kialakított egy politikai attitűdöt, míg szerinte ez a magyar intézményrendszerből fájóan hiányzik. Ezt erősítette meg a német színházi működést ugyancsak nagyon jól ismerő Lengyel Anna (PanoDráma), mire a színpadon ülő Boros Anna kimondta azt, amit ilyenkor nem szokás kimondani, amit mindig jótékonyan kerülgetni szoktunk csak: a kőszínházak nem mernek igazán politikai színházat csinálni, mert megvonják tőlük a támogatásukat, ahogy az történt A bajnok című Pintér Béla-előadás miatt a Katona József Színházzal.
Ennek nyílt kimondása, és az a tény, hogy ezt a színpadon senki nem cáfolta, egy kicsit értelmetlenné tette a vita folytatását, legalábbis a kőszínházak szempontjából. Hiszen a kérdés innentől fogva már nem az, hogy van-e a művészetnek felelőssége közéleti szempontból, hanem az, mennyi felelősségvállalást enged számára a rendszer, milyen módon szólalhat meg erről, hogy az intézménynek és dolgozóinak haja szála se görbüljön. Így a kortárs közéleti eseményekkel foglalkozni nem kívánó magyar kőszínházak tulajdonképpen ennek a lehetőségétől is meg vannak fosztva éppen azon kortárs közéleti események miatt, amelyekkel amúgy sem kívánnak foglalkozni. Ebben a szorult helyzetben a legőszintébb politikai tett ennek nyilvános beismerése lenne.