Kivételesen a végéről kezdem. Az előadást szép gesztus zárja: a táncosok alaposan megölelik, meglapogatják egymást. Fontos ez a pár mozdulat, hiszen olyan emberek állnak egymással szemben, akik – mit szépítsük? – rúgták, pofozták, ütötték egymást az elmúlt egy órában. A barátságos levezetés nem csupán nekik fontos, hanem nekünk, nézőknek is. Ijesztő zuhanásokkal, földre puffanó testek zajával, védtelen meztelenséggel, rengeteg megalázással van tele ez a fájdalmas előadás – a szereplők csépelik egymást, az egyetlen táncosnőt partnere a hajánál fogva húzza végig a földön, mint egy hullát. A táncosok gyakran a földön heverő testekről dobbantanak, egymás hasáról, hátáról rugaszkodnak el, sőt az is előfordul, hogy egy mázsás férfi ül az alatta elgyötörten kapálózó táncosnő testén. Pofonok csattannak, a testek súlyosan zuhannak egymás mellé. És mit véd egy pár térd- és kölyökvédő az ütések záporában? Semmit.

Jelenetek az előadásból

Az előadás lelkileg-fizikailag egyaránt nagyon igénybe veszi a Membros Company tagjait, sőt a nézők sem viszonyulhatnak csupán neutrális, intellektuális módon ehhez az élményhez, már amennyiben nem perfekt érzelmi analfabéták. Az előadást záró ölelések nem csupán lelkileg fontosak (hiszen akkor civil gesztusról beszélnénk), hanem azért is, mert jelzik, hogy mindenki újra személyként van jelen. Nem az erőszak tárgyaként, nem névtelen, arctalan áldozatként, nem élettelen, zsákként vonszolt testként, nem kivégzett hullaként, hanem visszanyerve saját magát. Ugyanis a Membros rendezői – a politológus végzettségű Paulo Azevedo és a koreográfus Taís Vieira – mindent tudnak az erőszakról. Tudják, hogy a legfontosabb az, hogy az alárendelt – megvert, megalázott, megerőszakolt – személy ilyenkor elveszíti nem csupán méltóságát, de azonosságát is. Tárgy lesz belőle, egy senki, egy darab hús. Pontos az a megfigyelés is, hogy sokszor maga a támadó, a domináns fél is elveszti az azonosságát: a darabban a maszkként arcra csavart póló rejti a támadók, pontosabban hóhérok kilétét. (Mindannyian ismerjük azt a klasszikus pszichológiai kísérletet, melyben a kísérleti alanyoknak áramütést kell adniuk a szomszéd szobában lévő áldozatoknak: elképesztően magas azoknak az aránya, akik így, inkognitóban, személytelenül, habozás nélkül teljesítik az értelmetlen parancsot.)

Pár szó a táncosokról: a Membros Company tagjainak testhasználata eltér sok hagyományos tánctársulatétól. Itt nincsenek uniformizált testek, több táncosuk vaskosabb, zömökebb annál, mint amit megszoktunk, a testeknek súlya, nehézkedése van, nagyon gyakran végighúzzák a padlón a testeket, földközeli az összes akció, vagy ha nem, hát zuhanás a vége. A testhasználat már említett, jellegzetes sajátosságai – a tárgyiasított testek, tehetetlen, „halott” testek, áldozattá váló testek – azért fontosak, mert általuk közvetlenül megtapasztalhatóvá válik a totális kiszolgáltatottság, mely közvetlenül, létében fenyeget valakit. A szereplők (nyilván profi és kockázatmentes módon) szinte közvetlenül elkövetik/elszenvedik az erőszakot, és nem csupán utalnak rá. (Még szerencse, hogy olykor-olykor akad néhány könnyed, örömteli pillanat, mely kissé ellensúlyozza a sorakozó tragédiákat.)

Amit a női-férfi relációkról elénk tár ez a darab, az iszonyatos. Felszabadult ölelés nincs ebben a darabban, az egyetlen táncosnő minden helyzetben kiszolgáltatott áldozatként, ütött-rúgott szexuális tárgyként van jelen. Használati eszköz, melyet némi droggal működtetnek. Halálra váró, névtelen, arctalan fogoly. Lecsupaszított hús. Prototípusos áldozat. Figyelemre méltó jelzés (bármennyire didaktikus is), hogy az előadás kezdetén a táncosnő kereszt alakban fekszik: vagyis ebben, a szenvedés enciklopédiáját felfestő előadásban a jézusi szerep egy nőre hárul, ő viseli a világ szenvedéseit.

A társulat egyik fő célja a társadalmi szerepvállalás, ez a társulatépítés módjában, a Membros Company által működtetett iskola jellegében is megmutatkozik, de a Febre mégsem csúszik bele az agitprop műfajába, miközben mindent elmond például a prostitúcióról vagy az alkohol, a drog rombolásáról. A fény játéka olykor többet mesél, mint a puritán díszlet, előfordul, hogy a börtönablak rácsait festi az árnyék a színpadra, máskor sötétben pislákoló gyertyák fénye és egy-egy, a táncosokra vetülő célkereszt utal a borzalmas kivégzésekre. A díszlet hosszan húzódó, fehér fal, rajta fellógatott piros póló. Ezt a három méteres falat számtalanszor próbálják megmászni a táncosok, sőt egyszer egyikük még hosszasan sétál is rajta, mielőtt a mélybe vetné magát, hiszen – ugye értjük – ez egy áthatolhatatlan, széttörhetetlen fal, melyről csak lezuhanni lehet.

Fotó: Dominik Fricker (A képek forrása: trafo.hu)