„Tudjuk, mi folyik körülöttünk? Sejtjük, mi folyik a belváros zárt kapui mögött, lepusztult romházak dugványaiban? Százszor is elmehettünk egy régi kapu előtt, anélkül, hogy belegondoltunk volna: mért ily lepusztult, és miért van zárva? Mi ez a különös hangulat, ami bentről árad (s ez a furcsa érzés, ami bennem támad)? És mit keres egy elhagyatott, lakatlan kert – mintha már éreztem volna ezt… a(zt) Margit utca 9. szám alatt?” – teszi fel kérdéseit az előadás ajánlója, s e sorok, ha mást nem is, de a bemutató hangulatát hitelesen tükrözik. Az „előadás” szót használtam az előbb, de a Margit utcában nem színházi előadást látunk, még csak nem is performance-t; legközelebb talán a színházi installáció áll a Vajdai Vilmos rendezte bemutató műfajához – azzal a megjegyzéssel, hogy a teatralizálás legfontosabb eszköze ezúttal nem a színészi jelenlét, hanem a mozgókép.
„Élő” színésszel ugyanis ritkán találkozunk a dombmászás során. Az elején, amikor az alkotók útjára indítják a kis, négy fős csoportokba rendezett nézőket, egy játékos, önironikus monológ még mintha kulcsot próbálna adni a későbbiekhez, ám nyilvánvaló, hogy a profanizált Orfeusz-történet nem kulcsa, magja a kertben ránk váró puzzle-nak. Sőt, ami következik, az voltaképpen nem is puzzle, hiszen a hangsúly sokkal inkább a dekonstrukción, mintsem a konstrukción van. Az elénk táruló vizuális cserépdarabokból nem egy történetet (egy mitikus történet modern alakváltozatát) kell összeraknunk, hanem az e történethez szorosabban vagy lazábban köthető asszociációk mentén bolyonghatunk.
 |
Kacskaringós utunkat kortárs műtárgyak sora szegélyezi, közben néha utasításokat közlő feliratok várnak ránk, néha pedig szereplők, akiknek vagy a forszírozott bőbeszédűsége vagy a hallgatása jelentésteli. Valamint mozgóképre vett jelenetek, vissza-visszatérő szereplőkkel, különböző szerzőktől való, de ugyanarra az asszociációs láncra felfűzhető irodalmi szövegekkel. Alighanem ez utóbbiak képeznék az asszociációs rendszer magvát – kár, hogy pragmatikus okokból ezekre eshet a legkevesebb figyelem.
A négy főből álló csoportok ugyanis gyorsan felbomlanak – ki siet, ki hosszasabban bámészkodik, ki fényképeket készít, de mintha az előbbiek lennének többségben. A filmeket végignézni így nincs idő, hiszen a néző egy idő után nyilvánvalóan átadja helyét a mögötte toporgó sornak. A mozgókép ekképp fragmentum marad, éppúgy, mint az installáció többi része. S a film leginkább éppúgy hangulatot közvetít, mint minden más, sőt maga a kert is. Nagyjából azt a sejtelmes, titokzatos, déjà vu-re is építő atmoszférát, melyet az ajánló sorai leírnak. A befogadó kénytelen lemondani az egészről, ami nem baj, hiszen az egész helyett a töredék az érdekes; s az, ahogy a töredékek a befogadóban kialakítják azt az érzetet, mellyel nem csupán a megidézett történethez, hanem az abból kiinduló hol összetettebb, hol banálisabb képzettársításokhoz (vagyis voltaképpen saját befogadói attitűdjéhez) viszonyul. Más kérdés, hogy maguk az egyes fragmentumok
 Fotó: Bujnovszky Tamás (A képek forrása: TÁP Színház) |
inkább a túra elején izgalmasak, amikor még szívesen jártatja szemét a néző a kiállított tárgyak minden kis részletén (később önkéntelenül is úgy érzi, hogy az egyes műtárgyak már kevés újdonságot rejtenek), magát az érzetet pedig egyre inkább megzavarja a már említett feltorlódó sor.
Ami viszont az intellektuális recepciónak ad nagyobb teret – ám, ha túl komolyan vesszük a látottakat, rögvest kevésbé tűnnek érdekesnek. Ennek önkéntelen demonstrációja az installációt záró számítógépes képvetítés, mely a konkrét történetcserepektől eltávolodva (vagy legalábbis azokhoz lazábban kapcsolódva) vet fel esztétikai, morális, filozófiai kérdéseket. De teszi mindezt túlontúl sarkítottan ahhoz, hogy komolyan lehessen venni, s túl komolyan ahhoz, hogy iróniával lehessen kezelni. Itt pedig már csak egy választásunk marad: vetünk még egy pillantást az elvarázsolt kertre, majd szépen lebotorkálunk a hirtelen támadt vaksötétben a Margit körútra.