A (M)ÉRTÉK című kiállításon ő volt az ötök egyike Brassai, Capa, Moholy-Nagy és André Székely mellett, akkor tehát épphogy csak felvillant, a Ludwig Múzeum életmű tárlatában viszont teljességében kibontakozik Martin Munkácsi életműve.
 Potsdam Nap – a Reischwehr felvonul (1933) |
Az első benyomás, hogy leköt a képek dokumentatív közlendője, úgy látszik, soha nem lehet megunni a múltbéli hétköznapok csakis és kizárólag fotográfia által hitelesen megjeleníthető látványát, s bár a decens fürdőruhafazonokkal sem tudok betelni, a pálmát a Hordozható úszómesterfülke viszi el. A fő kérdés persze az, hogy a tágabb életmű megismerése mennyiben változtatja meg a divatfotós-imázst, illetve – rosszmájúbban – javít vagy ront-e a Munkácsi sztereotípián? Is-is, mondhatnám diplomatikusan, de a valósághoz nagyon is hűen, mert hisz’ a művészet (egyik) örök problémája, hogy a kevés a sok, netán a sok a kevés?
Most bőven kapunk divatfotót a csúnya kis embertől (aki még a csoportképekből is kilóg Bálint Györgyös, szarukeretes szemüvegével), amelyek tényleg lenyűgözőek. A modellek szállnak, de minimum suhannak a levegőben, ruhájuk örvényt vet körülöttük, már-már nem is földi lények, de tündérek. Nézd a dátumot! – írnám a fotó mellé szívem szerint, nehogy valakit megtévesszen a klipnéző, és egyéb jelenkori szélgépes tréning.
Merthogy a 20-as, 30-as években vagyunk, Munkácsi ekkor találkozott (többek között) a fiatal Leni Riefenstahllal, aki a kép készültekor – amelyen fürdőruhában síel a havas hegycsúcson – talán még csak a kispolgári életformával szembeszálló, mezei lázadó, és nem Hitler kivételezett helyzetű kegyeltje. Ez a kép ugyan a divat témájúakhoz áll közel dinamikát adó, átlós kompozíciójával, s valószínűleg nem is a rendezőnő személye volt a leglényegesebb. Egyébiránt a befutott sztárokról, neves emberekről is látható jó néhány kép, vannak diszkréten távolságtartók, például, amelyiken Toscanini lányai üldögélnek társasággal egy asztalnál, de akadnak célzottan sztárportrék is, amelyek közül Leslie Howardé a legemberarcúbb és legbensőségesebb, no meg Frida Kahlóé és Diego Riveráé, amelyiken együtt látható a mexikói festő-házaspár.
Feltárul Munkácsi társadalomkritikus vénája is, ami hol hatásosan, hol haloványan működik. A Dürkheimi kolbászpiac zsíros, rendkívül ellenszenves résztvevőiről készült sorozat például gyilkosan jó, a Potsdam Nap – a Reischwehr felvonul (Hitler hatalomátvétele) nem annyira – talán, mert nemigen leljük rajta a fotográfus véleményét?
 Néger fiúk a Tanganyika-tó partján (1930 körül). A képek forrása: Ludwig Múzeum |
Meglehet, nem is való a véres, állásfoglalást kikényszerítő valóság egy olyan fotográfusnak, aki az élet naposabb oldalával kötött szerződést. A képek egyértelműen azt mutatják, hogy Munkácsi ott erős, ahol a szépség tanyáz. Az viszont lehet többféle, beállított és moderált, elkapott és megkomponált. Meg egy kicsit nyálas is, hogy a legrosszabbal kezdjük. Ezek pedig a kutyusportrék, amelyek éteri édessége kissé megfekszi ugyan a gyomrot, de bizonyára jól hoztak a konyhára.
A költői modellfotókat elismerőleg már említettem, ezek mellé teszem azokat a pillanatokat, amikor Munkácsi a világ legegyszerűbb és legkevesebb cselekvéseiben látja meg a történést. Például a híres Néger fiúk a Tanganyika tó partján címet viselő felvétel esetében, amelyen néhány – ellenfényes – fekete srác rohan önfeledten a fehéren tajtékzó vízbe. Vagy Az omnibusz tetején című képsorozatban, ahol aztán végképp nem történik semmi (csakúgy, mint Bergman Jelenetek egy házasságból című filmjében). Itt egy Humphrey Bogart kinézetű férfi és egy nő ülnek a fapadon egymás mellett, s a hat kockán hol az egyik olvas, és a másik temeti kezébe az arcát, hol meg fordítva. Kész regény.
Ilyet is tudott legjobb éveiben, később aztán mintha elmerült volna saját csodálatában, amit mi sem bizonyít jobban, mint az el nem készült, de elkezdett szerkesztésű utolsó album hasonló címe: Munkácsi csodálatos világa. A kiállítás vége felé járva sok-sok oldalpár látható a falakon a csonka opuszból, de nem túl jó zárlata ez – nem a kiállításnak, de – az életpályának. Csacska ideológiák követik egymást, amelyekből csak egyet idézek, A boldog család – A szegény rokon lapokon sok szabad ló és egy árva igavonó „párosult”, de a többi megfeleltetés sem hatol mélyebbre.
Szerencsére, a tárlatból csak úgy távozhatunk, ha újra elhaladunk a legjobb képek mellett, amelyeknek köszönhetően a kis Munkácsiból nagy világpolgár lett.
A kiállítás 2011. január 9-ig tekinthető meg.