Napjaink Hollywoodja olyan fukar kézzel méri az eredeti ötleten alapuló filmeket, hogy már egy színvonalasan megmunkált folytatásnak is szívből kell örülni. A Majmok bolygója: Forradalom ragyogó példa erre. Jóllehet már az első rész, a három évvel korábbi Lázadás is felülütötte az álomgyári átlagot, végig érezhető volt, hogy az alkotók még csupán felvezetésnek szánták.
A Golden Gate-hídon átdübörgő majomhorda hideglelős víziója tapintatosan bár, de sejtetni engedte, mi is következik. A Forradalom esetében a készítők biztosra mentek: Rupert Wyatt-et a tapasztaltabb Matt Reeves váltotta a rendezői székben, és örvendetes módon a korábbi színészgárdát is teljesen megújították. Mindehhez pedig egyszerű, de erőteljes történetet írtak, míg a témához kellő alázattal és józan stílusérzékkel viszonyultak. A végeredmény egy távolról sem hibátlan, ám egyszerre rendkívül látványos, nagyszabású, és intenzív érzelmeket közvetítő blockbuster lett.
A Forradalom története tíz évvel a korábbi epizód eseményei után játszódik. Az emberiséget megállíthatatlanul pusztító vírus tizedeli, a populáció a kihalás szélére sodródott. A San Francisco körül tömörülő maroknyi túlélő sorsa most egy közeli vízerőműtől függ, mely, ha újra működésbe lehetne hozni, biztosíthatná a környék áramellátását, sokakat megmentve így a fagyhaláltól. A létesítmény azonban a majmok felségterületén található. A bátor Malcolm (Jason Clarke) és családja alkuba bocsátkozik a genetikailag túlfejlett állatokkal, s vezetőjük, az előző részben megismert Caesar (Andy Sarkis) bele is egyezik, hogy egy csoport megkezdje az erőmű újrahasznosítását, ám a majmok soraiban feltűnik egy áruló is, aki gyűlöletet szít a felek között, hogy így kiprovokálhassa a két faj nyílt háborúját. A Forradalom az első rész által megvetett alapokra teljesen új építményt húz fel. Míg amaz egy jóval személyesebb, alapvetően Caesar és gazdája köré font történetet beszélt el, a Forradalom látóköre szélesebb. Reeves munkája immáron posztapokaliptikus jövőképet vázol, ám korántsem a sablonok nyelvén fogalmaz.
 Jelenetek a filmből |
A fabula ugyan nem hordoz eredeti motívumokat, emberek és emberszabásúak lassan vérengzéssé fajuló konfliktusát mégis aprólékosan és hiteles eszközökkel fejtik ki az alkotók. A film szinte az első pillanatától kezdve bevonzza a nézőt, a feszültségkeltés ügyes kezű és mértékletes; kivételes kegy éri a befogadót azáltal, hogy az időtartam nagyjából egynegyedében pusztán a karakterek és a motivációk kibontása a cél. Reeves és csapata azonban a későbbiek során sem adagolja túl az akciójeleneteket, épp ellenkezőleg: csak akkor vetik be őket, amikor azoknak tényleges dramaturgiai funkciójuk van.
Ami azonban a karakterizálást illeti: különösen megnyerő, hogy az írók mindkét populáción belül árnyalt rajzolatú hősöket alkottak meg, sikeresen elkerülve, hogy a szembenálló hatalmak ábrázolása egysíkúvá váljék. Az emberi túlélők egy csoportját a fegyverkezési láz hajtja, a majmokat pedig egy bosszúszomjas pártütő, Koba (Toby Kebbell) szakítja két táborra. A két faj az indítékok tekintetében szinte egymás tükörképei, az alapvető vadászösztönön túl ugyanis főként civilizációs mételyek (jobbára az előítéletesség) élezik a konfliktusukat.
Sajnos a főhős karakterét nem sikerült rétegzetté formálni. A vakmerő Malcolm és családja ugyanis látványosan túlidealizáltak: ők testesítik meg az önzetlen, makulátlan, önszerveződésből jelesre vizsgázó amerikai közösséget. Hótiszta alakjuk erősen kilóg a kétes megítélésű figurák tömegéből. Zavaró továbbá, hogy Gary Oldman karakterét az írók eléggé mostohán kezelték, pedig olybá tűnik, voltak benne rejtett tartalékok, ráadásul úgy lett volna illő, ha a San Franciscó-i túlélők szellemi vezetőjeként kulcsszerep hárul rá a végjátékban is.
 A képek forrása: PORT.hu |
A látványvilág frontján azonban már tényleg nem lehet belekötni a produkcióba. A majmok mozgása és mimikája szinte nyugtalanítóan valósághű élményt nyújt, a grandiózus csatajelenetek pedig kíméletlenül tornáztatják a szemet. Érdemes külön kiemelni azt a szekvenciát, melyben a feldühödött majomsereg ostrom alá veszi az emberek lakta erődítményt. Dermesztő és egyben kellően bizarr kép, ahogy a lángoló éjszakát elözönlik a lovon vágtató, nehézfegyverzetbe öltözött fenevadak. Már önmagában a világméretű halálos járvány is rémisztő fantazma, ám a fenti jelenetsorral Reeves és stábja talán még szorosabban ragadja meg századunk emberének kollektív félelmeit.
Az atmoszféra szintúgy nagyon markáns: a ködös erdőségek és titkos földalatti járatok matt világa könnyen az ember emlékezetébe ég. Az éjszaka ráadásul nagyjából a film felétől már vezérnapszak: minden jelentős esemény a sötétség leple alatt történik. A komoly hangvétel ellenére a Forradalom érzelmi szála is gondosan kidolgozott, kivált Malcolm és Caesar kapcsolatának alakulása nyer szép ívet. Összességében véve már az is komoly eredménynek számít, hogy a nyári uborkaszezonban Hollywood nemcsak szuperhősöket képes hadba állítani a nézők kegyeiért, ám a Majmok bolygója friss része messze felülmúl szinte minden kortárs álomgyári látványorgiát, még úgy is, hogy messze nem tökéletes.