Sajnos, a csapadékfrontot felváltó első napsütéses nap estéjén még eléggé lehűlt a levegő, s így bölcs döntés volt a két szimfónia közti szünetet a pódium átrendezésére redukálni. A közönség fázósabb, illetve nem elég előrelátó, melegebb ruhadarabjait otthon feledő tagjai bizony már így is ugyancsak összehúzták magukat, mire felcsattant a – megérdemelt – utolsó taps. Addig azonban történt egy s más.

A Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar

Azt nem lehet mondani, hogy a koncert műsora (Haydn Üstdob-szimfóniája és Csajkovszkij Ötödikje) kitüntetetten jó választás lett volna szabadtéri előadásra; nem lett volna az még ideális időben sem. Sőt, akkor sem, ha figyelembe vesszük: a sárospataki várudvar zárt szabadtér, és a koncert határozottan jobban szólt itt, mintha, mondjuk, Rákos mezején vagy a Duna jegén tartották volna. Ám az Üstdob-szimfónia címadó fortissimo-ütése csak akkor válik átélhető fizikai effektussá, ha valóban nagyot szól, és energiája nem oszlik szét a (bor)vidék légterében, a Csajkovszkij-opusznak pedig (ettől még lehet szeretni!) lényegéhez tartozik a megfelelő hangnyomás a tetőpontokon, enélkül nem jön létre az eksztázis, és tiszta pénzkidobás az a rengeteg rézfúvós. Márpedig ez a hangverseny merő simogatás volt a hallgatóság dobhártyája számára.

Immár illő komolysággal fogalmazva: talán valamivel szerencsésebb műsort is választhatott volna szabadtérre az együttes és vezetője; így a darabok határozottan vesztettek érzékletességükből. Sok lényeges dolgot azért így is világosan hallani lehetett. Ezek közül a legfontosabb kétségtelenül a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar újjászületett hangzása. Utoljára múlt ősszel állt módomban hallani az együttest, amikor Keller András még csak éppen hogy dolgozni kezdett velük. Az a koncert egészében nagyon szépen sikerült, de azt nem lehetett mondani, hogy a zenekari, és annak alapja, a vonóskari hangzás igazán első osztályú lett volna. Természetesen mindenki azt remélte, hogy Keller András, akit nemcsak ragyogó hegedűsnek, de engedményeket nem ismerő, kiváló zenésznek ismerünk, javítani fog a helyzeten, de hogy ennyi idő alatt és ilyen gyökeresen, az – ha nem is hihetetlen, de – mindenképpen bámulatra méltó. Amikor a Haydn-szimfónia lassú bevezetőjében oly tisztán, selymesen és valóban klasszikus kiegyensúlyozottsággal megszólalt a vonóskar, örömmel nyugtáztam magamban: olyan zenekart fogok hallani, amely vezetőjével egy súlycsoportba tartozik.

Keller András (Forrás: telekomzenekar.hu)

És lőn. A Haydn-szimfónia nyitótétele feszes volt és szellemes, laza és színekben, karakterekben gazdag, a Mester szellemében. A lassú tételben már a téma megformálása roppant feszes és az artikuláció szintjén szellemes volt, valóságos lőporoshordó – nem csoda, hogy mindjárt fel is robbant. A kóda sejtelmes pianissimo-színei a maguk felülmúlhatatlan szépségében csillantak fel. A menüett tempója számomra túlságosan gyorsnak tetszett – nem csupán azért, mert a ländleres–széles tomporú megoldás a megszokott, hanem inkább azért, mert így nem volt igazán idő appercipiálni a zene szellemes fordulatait. A zárótételt is valamivel gyorsabbnak éreztem a kelleténél, s ez helyenként itt is megnehezítette a hangsúly-játékok megértését. Ám a tétel egésze nagyon is „ült”, s a zenekar hibátlanul, elegánsan és áttetszően tálalta nekünk a partitúrát.

A Csajkovszkij-szimfóniát utoljára Fischer Iván és a MűPa Csajkovszkij-maratonján hallottam, az óbudai Danubia-zenekar és a beugró Kovács László emlékezetesen szép előadásában. Izgatottan vártam volna az alkalmat az összehasonlításra, ha ezt az óriási akusztikai különbség nem tette volna eleve meglehetősen illuzórikussá.

A nyitótétel tempója ismét meglepetésként ért, ám a szokásosnál gyorsabb tempó ebben az esetben kétségkívül hozzájárult ahhoz, hogy a meglehetősen mozaikszerű tételt egységben tartsa. Az mindenképpen hamar világossá vált, hogy a nehéz partitúra korrekt, sőt fölényes megszólaltatása nem okoz gondot a zenekarnak, s ez ugyancsak jelentős teljesítmény a most megszilárduló zenekar részéről. A koncert második felének legszebb perceit azonban a szimfónia lassú tétele jelentette. Gyönyörűséges, sejtelmes színekkel indult a tétel, és ellenállhatatlanul fokozódott a tetőpontig, illetve hullott vissza a csajkovszkiji depresszióba. A kirobbanó energiájú valcer tempója immár nem hagyott kívánnivalót, a tétel egyike volt az est legjobbjainak. A zárótétel pedig ezt az energiát fokozta még tovább.

Mindent összevéve: izgalmas és jelentékeny hangversenyt hallott a koncert közönsége. Viszontlátásra – a hangversenyteremben!