 Lüzisztraté keresése (Nők a Zsámbéki-medencében) |
Mindkét előadás úgynevezett dokuszínház, cselekményük – ha egyáltalán színházi értelemben cselekménynek lehet nevezni az egymásba fonódó monológokból kialakított történetfüzért – jó esetben a nézőben áll össze emberi (sors)történetté.
Az alkotók döntően hozott szövegekből dolgoztak, olyan interjúkból (Lüzisztraté keresése), vallomásokból (Nem – De hogy nem?), amelyeket az alkotók készítettek (Artner Szilvia interjúi a Zsámbéki-medencében élő nőkkel), illetve személyes szövegekből és a világhálón fellelt anyagokból állítottak össze (Zsigó Anna dramaturg és Kárpáti Pál rendező, például a megerőszakoltak.blog.hu alapján). A dokuszínház esetében döntő szerepe van a dramaturgnak, annak a szakmai tudásnak, amely az alkotói koncepcióval alátámasztva, szoros együttműködésben a rendezővel, a nem színpadra szánt szövegekből eljátszható alapanyagot hoz létre. Ennek a műfajnak vannak hazai, magas színvonalú művelői, például a Lengyel Anna vezette Panodráma, amely már több előadással bizonyította e színházi műfaj létjogosultságát (Szóról szóra, Más nem történt).
 Lüzisztraté keresése (Nők a Zsámbéki-medencében) |
A szórólap szerint a Lüzisztraté keresése… – a címben kifürkészhetetlen okból z-vel írják Arisztophanész hősnőjének, Lüszisztraténak nevét – munkabemutató; ez amolyan mentegetőzés-féle: „még nincs is készen az előadás, útközben vagyunk, ez nem a kész mű, lesz ez még jobb is”… A szórólap így folytatódik: „…látlelet Arisztophanész Lüszisztraté című vígjátéka, valamint helyben készített sorstörténeti dokumentumok alapján a Kompánia Társulattal, Ardai Petra rendezésében, Szabó Attila átiratai alapján, Artner Szilvia interjúi nyomán, helyi civil szervezetek, alkotóműhelyek segítségével…” A rengeteg információból az Arisztophanészra vonatkozót biztosan ki lehetett volna hagyni, mert az elhangzó szövegeknek semmi közük nincs a Lüszisztraté című ókomédiához. Hacsak az nem, hogy azt is színházban adták elő.
De hát nem is ez a baj az előadással, hanem az, hogy hiányzik a koherens rendezői koncepció, nem tudni, miről akar beszélni. Az egymás után elhangzó – felolvasott – szövegekből nem alakul sem történet, sem élmény. Mert az csak üres forma, hogy öt színésznő – tőlünk jó távol, mintegy harminc-ötven méterre – sétál, időnként keresztbe-hosszába átmegy a „színen”, székeket, asztalokat hord a tisztásra, s közben szép hangsúlyokkal felolvassa a zsámbéki asszonyokkal készített interjúkat. A cél nincs kijelölve, a történet – a színház – nincs kitalálva. Nagyon lassan azért kiderül, hogy nekünk hordják a székeket, nekünk terítenek ott a távolban, s akkor már azt várjuk, hogy a lányok-asszonyok asztalukhoz hívjanak. Ez is megtörténik majd, „gyűlésbe hívnak” – ez lenne talán az Arisztophanész-utalás?! –, és átülünk a gyümölcsökkel megrakott asztalokhoz. Most kellene valamit kezdeni velünk… Csakhogy semmi új nem történik, ugyanúgy folytatódik minden, mint amíg távolból láttuk-hallottuk a történeteket.
Gyönyörű a látvány (Vidnyánszky egykori, csodás Három nővér-rendezésére emlékeztetnek a tájba olvadó, illetve onnan előlépő alakok), szépek a hófehér ruhába öltözött nők, és szép, hogy mindegyiknek más szabású a dekoltázsa, ez jelzi tán, hogy külön egyéniségek, még ha sorsuk egyformán tragikus is (jelmez: Horváth Ildikó). Olvassák tovább a szomorúbbnál szomorúbb, a kilátástalanságot, reménytelenséget sugárzó, vagy csak hétköznapian sivár női sorstörténeteket, mi meg továbbra is kívül maradunk az egészen; üres fogás a „gyűlés”, ahogy üres az egész előadás is. Pedig a Kompánia színészei jók: lelkesek, szépen olvasnak, szépen járnak, szépen ülnek mellénk, szépen támaszkodnak a fák törzséhez. És szépek a dalok is (zene: Lukács László). Ardai Petra egy interjúban azt mondja, ez az előadás örömünnep, amely „…a helyi tehetetlenséget, a munkahelyi státuszból, a társadalmi, gazdasági vagy más élethelyzetekből következő kirekesztettséget hivatott enyhíteni. Görög dráma, helyi sorstörténetek, női blues, egy hosszú vacsora, amely alatt megismerhetjük egymást.” Ebben a felsorolásban benne van a rendezés összes hibája: átgondolatlanság, sokat markolás, tisztázatlan fogalmak egymás mellé rendelése, zavaros célkitűzés.
 NEM – de hogy nem? |
 NEM – de hogy nem? Fotók: Ilovszky Béla |