 Lőwenberg Dániel |
Persze aki hallotta már zongorázni Lőwenberg Dánielt (és erre sok alkalom kínálkozott már idén az Óbudai Társaskörben), az tudhatja: a fiatal zongorista korántsem az öncélú magamutogatást előtérbe helyező virtuózok közül való; az általa megszólaltatott művekről nemcsak hogy van mondanivalója, de az többnyire érdemes is figyelmünkre. Ráadásul, mint azt április 25-i szólóestjén megtapasztalhattuk, a józan önmérséklet sem áll tőle távol: az eredetileg meghirdetett, mind az előadó, mind a közönség szempontjából monstre program helyett végül két Schubert-impromptu és egy félidőnyi Chopin-válogatás állt Beethoven legismertebb szonátájának társaságában.
Az op. 57-es Appassionata-szonáta mindamellett így is rendkívüli kihívás egy zongoraművésznek – pályája csúcsán lévőnek is, nemhogy pályakezdőnek. Nemcsak a műben rejlő technikai nehézségek, de a hozzá kapcsolódó élmények és elvárások miatt is. Beethoven ezzel a szonátájával tágra nyitotta a romantika kapuját (hogy a darab hangvételéhez mérten kellően fellengzősek legyünk), szinte egyetlen ugrással átlépett a klasszicizmusból a romantikába – még ha tudjuk is, hogy a fordulat valójában nem köthető egyetlen műhöz, a korszakforduló emblematikus műve mégiscsak az Appassionata. Ennek megfelelően két út kínálkozik az előadó előtt: vagy a klasszikus, vagy a romantikus elemek hangsúlyozása – s a legnagyobbak akár a kettő szintézisét is elérhetik. Lőwenberg Dániel interpretációja egyértelműen a romantikus felfogás mellett tette le voksát: előadásában a Beethoven-zene túlfűtötten szenvedélyes volt, a szonátaforma fegyelmező hatásának minduntalan fölébe kerekedett az olykor démoni indulat. Ez nem bírálat, csupán egy lehetséges előadói alapállás regisztrálása. S hogy az előadás nagyon is tudatos döntés eredményeképp lett ilyen, nagyszerűen példázta a nyugvópontot jelentő második tétel csodálatosan felépített formaíve, a mélyből a magasba törő variációsorozat fokozatos emelkedése, majd a visszaesés és az ismét szenvedélyes harmadik tételbe való átvezetés megoldottsága.
 Franz Schubert |
Nem tudom, szerencsés volt-e a két Schubert-impromptut (az op. 90-es sorozat Esz-dúr és Asz-dúr darabját) az Appassionata után játszani. A rövid Schubert-tételek a maguk visszafogottabb, csöppet sem vidámabb, ám sokkal kevésbé szenvedélyes, inkább melankolikus hangvételükkel bizonyos fokig hatásukat vesztették a beethoveni finálé örvényei után. Úgy tűnt, a korábbi mélységek és magaslatok után az előadó sem tudott teljesen ráhangolódni Schubertre: mindkét darab korrekt, stílusos, de talán a kelleténél kevésbé érdekes volt; hiányzott a schuberti hangnem- és hangulatváltások jelentésének, mögöttes tartalmának megmutatása. Pedig hogy ez a világ nem idegen Lőwenberg Dánieltől, ékesen példázta a ráadásként játszott újabb Schubert-opusz, a Magyar melódia: ebben mindent megkaptunk, mi szem-szájnak ingere, a határozott, de nem túlzóan magyaros karakter kiváló megrajzolásától egészen a korábban hiányolt schuberti elkalandozások valódi megoldásáig.
 Frédéric Chopin |
A második félidőt kitöltő hat Chopin-darabot mind technikai, mind interpretációs szempontból az est legkiemelkedőbb, legérettebb művészi teljesítményt hozó részének éreztem. Figyelmet érdemelt már maga a válogatás is, a hat eltérő műfajú, egymás után izgalmas kontrasztokat és belső összefüggéseket feltáró kompozíció egymás mellé helyezése. De legalább ilyen fontos volt, hogy a zongorista ezúttal telibe találta a művek hangvételét, cseppnyi vitatkozási lehetőséget sem hagyva a kritikusnak. Már az elsőként játszott, opusszám nélküli cisz-moll noktürnben is feltűnt egyrészt a gyöngyöző billentés, az érzékien szép és karcsú zongorahang, másrészt a klasszikus formafegyelem, mely részben nem hagyta, hogy az interpretáción eluralkodjanak a romantikus túlzások (érdekes kontrasztként a nagyrészt romantikus szemszögből előadott Beethoven-szonáta után), részben a jó ízlés határain belül mégis teret engedett a szigorúan a formából következő tempó- és hangulatváltásoknak. A formafegyelem szempontjából figyelemre méltó volt az ötödikként játszott Esőcsepp-prelűd (op. 28., no. 15.) drámai kitörésének „kordában tartása”, logikus formarészként való beépítése az alapvetően nyugodt hangvételű darabba. Az est legszebb pillanatait kaptuk a negyedikként elhangzó Fantaisie-impromptu (op. 66.) középrészének áradó líraiságától. Végül a zárószámként elhangzó b-moll scherzóban (op. 31.) Lőwenberg Dániel virtuóz erényeit is megcsillogtathatta egy nagyformátumú, látványos koncertdarabban – a második rész fináléját sokkal szerencsésebben sikerült kiválasztani, mint az elsőét.
A tartalmas, számos emlékezetes pillanattal megajándékozó este után megkockáztatom: az Óbudai Társaskör kicsiny, de lelkes publikumánál szélesebb közönségrétegnek is érdemes lesz a jövőben odafigyelnie e nagyon tehetséges fiatalemberre.