Louis Armstrongnak rengeteget köszönhet a világ. Minthogy egy új század hajnalán született, ez szinte bele volt kódolva sorsába. Ő maga – mi tagadás – kicsit rá is játszott erre, hisz a korabeli píár részeként rendszeresen július 4-ét, vagyis a Függetlenség Napját adta meg születési dátumaként, utóbb azonban egyértelműen kiderült, hogy augusztus 4-én látta meg a napvilágot. Az viszont tény, hogy Armstrong volt az első igazán széles körben elismert fekete előadó az Egyesült Államokban, sokat tett tehát a feketék (nem csak zenei) emancipációjáért.
 Louis Armstrong |
Mondani sem kell, trombitajátékával iskolát teremtett, sőt egyes források állítják, ő találta fel a scat éneklést is a húszas évek vége felé. A fáma szerint egy dal közben (Heebie Jeebies) leesett a kottája, rajta a szöveggel, ezért halandzsa szótagokkal adta elő a dalt, tele azokkal az improvizatív díszítésekkel és hajlításokkal, amelyek mindig is jellemezték a jazz stílusát. Az évtizedek előrehaladtával aztán egyre kevesebbet trombitált, viszont egyre többet énekelt (az öregedés az arcizmokat sem kíméli), azon a jellegzetesen reszelős, „homokot nyelt” tenorján. És egyre populárisabb stílusban kezdett alkotni. Utóbbinak köszönhetően olyan rétegekhez is sikerült eljuttatnia a jazzt, amelyek amúgy sosem hallgatták volna (mellékhatásként viszont jazz körökben sokan árulónak bélyegezték).
A tíz éve alakult, kilenctagú német Louis Armstrong Revival Band meglehetősen eredeti koncepció alapján állított emléket neki: klasszikus szólóit hangról hangra lekottázták, háromszólamúvá hangszerelték, hogy azután három trombitán játsszák el nekünk. A végeredmény Peter „Sputnik” Lange trombitás orkesztrációs érzékét dicséri, aki Andy Lawrence és Ralf „Mosch” Himmler társaságában próbálta meg három elemből összeállítani „Szacsmó” szellemét. Mérsékelt sikerrel. Gyorsan kiderült ugyanis, hogy Jerry Senfluk szemérmetlenül buja klarinétozása és Alexander Katz zenekarvezető bolondosan ironikus pozanja sokkal élménydúsabb alkotóelem ebben az egyedi rezesbandában. Arról nem beszélve, hogy három szimultán trombita vastag hangzását igen hamar meg lehet unni.
 Louis Armstrong Revival Band |
Kifejezetten enerváltan indult a koncert, jórészt Bernard Flegar alulkevert, és érdektelenül motorikus dobolása miatt. (Meglehetősen ritka kritikai elem, hogy túl halk a dob, de itt most ez volt a helyzet.) Az amúgy remek Wolfgang Mörike bőgős is láthatóan a ritmusszekció belső aránytalanságaival küzdött, és sajnos sokszor szimpla unottsággal reagált a helyzetre. Werner Lener zongorista ízes játékossága azonban mentette a menthetőt. A program előrehaladtával (Hello Dolly, Potato Head Blues) egyre meggyőzőbb kép alakult ki, viszont ekkor érkezett Rebecca Madeleine Katz énekesnő, hogy életre keltsen néhány újabb klasszikust.
Minden rosszindulat nélkül mondom, régen láttam a bájt ennyire nélkülöző produkciót énekesnőtől. La Vie En Rose, Lets Do It (Lets Fall In Love), Now You Has Jazz – csupa hálás dal, vizsgaelőadásokat idéző, kimódolt tálalásban. Katz akcentusa zavaró volt, oda nem illően szögletes hajlításait pedig csupán mindenféle koncepció nélkül – vélhetően zavarában – alkalmazott vibrátói tudták feledtetni. Mindenesetre, amikor az egyik dal után a zenekarvezető Rebeccára mutatva feltette a kérdést: „Pretty good singer, huh?” (Elég jó énekes, nemde?), magam tisztán hallottam egyik nézőtársam reakcióját, miszerint inkább pretty, mint good.
Sajnos éneklés terén a férfiak (Peter „Sputnik” Lange, Alexander Katz) sem remekeltek igazán, bár valóban nem volt könnyű dolguk. Hiszen Armstrong hangjának mímelése mindig kissé házibulis végeredménnyel kecsegtet, sármosan laza excentrikusságát pedig egyenesen képtelenség is másolni. Még azt is vállalom, hogy egyesek felszínes nemzetkarakterológiai megállapításnak ítélik, de a ’közmondásos német könnyedség’ fordulat talán nem véletlenül ismeretlen e világon.