A rendezés a szöveg értelmezését néhány dramaturgiai gesztussal metaszintűvé teszi, és ezáltal nagy kockázatot vállal, hiszen fölmerül, hogy amint az előadás az értelmezésről kezd el szólni, nem kerül-e veszélybe a történet történetszerűsége, a látottak átélése, és valóban azokat a kérdéseket firtatja-e az előadás, amelyek miatt a Liliomot érdemes az emlékezetben tartani. A mostani előadás erénye, hogy végig tudta vezetni Molnár Ferenc szövegén azt az olvasatot, amely egy távolító intertextuális szerkesztésmód révén a mű játékhagyományát is kérdőre vonja, és csak bizonyos részleteiben vált elvszerűbbé, intellektuálisabbá a kelleténél.
Ebben az olvasatban nem a századforduló, vagy valamelyik korábbi időszak városligeti kikiáltója szerepel, hanem egy színész, aki a Városliget környékén dolgozik, egy televíziótársaságnál, és ugyanúgy véletlenszerűen sodródik bele a Julival (Hartai Petra) való kapcsolatba, mint ahogy azt Molnár Ferenc szövegéből ismerjük. Az, hogy a rendezés színészként mutatta be Liliom alakját, az olvasat szempontjából két következménnyel is jár. Egyrészt, mivel az értelmezés itt mellőzte a címszereplő proletár identitását, így nem kerültek elő azok az értelmezői kérdések, amelyek a darabbal kapcsolatban a társadalmi mobilizáció hiányára, a nyomorból fakadó tehetetlenségérzetre vagy az általános önkifejezési képtelenségre vonatkoznak, vagyis amelyek a mű naturalista típusú értelmezési hagyományának a meghatározó problémáit jelentik. Ehelyett egy ügyeskedő életművész került elénk Alföldi Róbert Liliom-alakításában, aki egy munkaadójával való konfliktus alkalmával találkozik későbbi élettársával, emiatt munkanélküli lesz, és az érvényesülés nehézségei idővel a kapcsolaton belül is feszültséget okoznak. A kérdésfelvetés tehát tisztán lélektani, és arra irányul, hogy mit lehet kezdeni egy olyan ember viselkedésével, aki a magánéletben nem fejezi ki jól magát, miközben az egész szakmai tevékenysége és világa arról szólna, ahogyan megnyilvánul. Így tehát egyfelől a történet lecsupaszított vázát artikulálta az előadás, mellőzve a megszokott társadalmi és kulturális hátteret.
A Liliomot színészként azonosító olvasat másik következménye az volt, hogy az előadás folyamatosan reflektált a történet eljátszottságára, idézetszerűségére, az értelmezés távolítottságára, és ezzel kapcsolatban az ítéletalkotás bonyolultságára. Ez nem feltétlenül magának a színészi játéknak a reteatralizációjában jelentkezett, hiszen a játékmód egyes részleteket kivéve jellegzetesen realista volt, hanem a dramaturgiai szerkesztés bizonyos döntéseiben. Az idézetszerűség felerősítése legnyilvánvalóbban ott mutatkozott meg, hogy bizonyos mondatok és jelenetszakaszok kétszer hangzottak el, és nem volt egyértelmű, melyik változat keretezi a másikat. A másik távolító gesztus az a dramaturgiai megoldás volt, hogy a rendezés a Liliom halála és a tőle való búcsú köré egy nagy nyilvánosság előtt zajló temetés keretjátékát mutatta be, amelyben elhangoztak ugyan a Molnár-szöveg ide vonatkozó mondatai, de egy ismert színésztől való búcsú dramaturgiai keretei között.
Böröndi Bence. Fotók: Budaörsi Latinovits Színház
Formanyelvileg pedig a legérdekesebb megoldás, amely az idézetszerűséget felerősítette, az volt, hogy az előadásban kisfilmeket játszottak be, amelyek konkrét magyar filmek képi világát idézve tárták elénk a Liliom egyes jeleneteit, akárha azt Jancsó Miklós, Makk Károly, Mészáros Márta, vagy Karel Svoboda rendezte volna. Mindegyik filmrészletben szerepelt a színpadon eközben Liliomot alakító Alföldi Róbert, de nem mindig a csirkefogó szerepében, és ez a többszörös újrakeretezés azt a tapasztalatot hangsúlyozta, hogy az előadás és benne Alföldi a Liliom-jelenséget, a Liliom-értelmezést is eljátssza ebben a történetben, egy olyan színészen keresztül, aki a saját életét több oldalról és más szemszögből is képes megmutatni. A szövegmódosítás visszatérő ironikus poénná alakította a lehetőséget, mintha ezek a filmrészletek Liliom valódi alakításai lettek volna, és feliratokban díjakat is tulajdonított az Alföldi Liliomja által eljátszott filmszerepeknek.
A temetési jelenetekben pedig a közösségi emlékezés paródiája jelent meg abban a gesztusban, hogy a hivatalosként elhangzó temetési beszédben hány intézmény tekinti az elhunytat saját halottjának. Ez utóbbit némileg erőltetettnek is lehetett tartani, amennyiben ez a beszéd felsorolta a mai magyar színházi intézményrendszer alakulatait, amelyek egymással jelenleg politikai érdekellentétben is állnak, mintegy azt allegorizálva, hogy a Liliom hogyan porladt szét a sokirányú kisajátításban. Ennek a retorikai megfogalmazása ugyanakkor erőltetetten volt aktualizáló, és nem is feltétlenül indokolt, hiszen – bár a Liliom-olvasatok kétségkívül sokfélék – azt nem lehet állítani, hogy az értelmezéshagyomány kiüresedett volna.
A bejátszott filmek viszont magukban hordoztak egy olyan következtetési lehetőséget, hogy a megidézett filmrendezők Molnár-dráma által módosított problémafelvetései (ahogyan a Körhintából itt Ringlispíl lett, és hasonlók) mintha olvashatók lennének Liliom-értelmezésként is, azaz a Liliom című Molnár Ferenc-mű egyes jellemzői, kérdései annak ellenére a magyar filmművészet meghatározó vonulatává válhattak, hogy a szövegből nem készült magyar hangosfilm. Kovalik Balázs értelmezésének nem következménye, hanem előfeltevése az, hogy a Liliom közös alaptörténetünkké, nemzeti közkinccsé vált az elmúlt száz év során, ezért lehetett ilyen többszörös keretezéssel megközelíteni. Ez a mostani előadás egybecseng az utóbbi évtizedek színreviteleinek árnyalatgazdagságával.
Az említett távolító, de nem elidegenítő gesztusok könnyebben befogadhatóvá tették a rendezésnek néhány egyértelműbb, a szövegre vonatkozó döntését. Például Liliom munkaadója ebben a változatban férfi, és nincs közöttük szexuális jellegű kapcsolat, csak pártfogói, így Muskát (Ilyés Róbert) agresszív fellépése is intézményibbnek hat, mert nincs mögötte a szerelmi féltékenység lélektanilag egyszerűsítő magyarázata. Hasonló, hogy Juli állandó bizalmasa és barátja nem Mari, hanem Marci (Juhász Vince e.h.), aki így nem azáltal lép ismeretlen területre, hogy egy zsidóval vállal kapcsolatot, hanem azzal, hogy Hugóval (Böröndi Bence) egy meleg párt alkot (itt egyébként nehezen érthető, hogy a Molnár-szöveg zsidózása helyén miért az LMBTQ betűszó szerepel, hiszen a szöveg pragmatikájának itt nyilvánvalóan a „buzi” lenne a megfelelő párhuzama). Sokkal zökkenőmentesebbé vált az a módosítás is, hogy a másvilágon nem angyalok vagy az evilágihoz hasonló rendőrök kérik számon Liliom tetteit, hanem Disney-figurák, tündérek és Mikulás képében, csokival, virgáccsal, varázspálcával.
Alföldi Róbert. Fotók: Budaörsi Latinovits Színház
A biztos rendezői vonalvezetés a játék részleteiben megkönnyíti a színészek helyzetét, így maga a színészi megjelenítés üdítően letisztultnak hat. A filmrészletek és a temetési jelenetek túlretorizáltságával összevetve még feltűnőbb, mennyire intimmé válnak Liliom és Juli páros jelenetei, és mivel a Földre való visszatérés jelenetében Lujza csak egy bögrére nyomtatott fotóként van jelen, a Liliom játékhagyományában talán először kerül párhuzamba egymással az első kép szerelmi nagyjelenete és a végső jelenet visszaemlékezése. A történet zárása Liliom és Juli között legalább annyira erotikus, mint az indulása, ugyanakkor az indulás félelmei is jobban érthetőek a végkifejlet felől. Ezek a színészi sugallatok és rejtett vibrálások azok, amelyek párhuzamba állítják a rendezést Molnár színházi tárgyú darabjaival azon a kérdésen keresztül, hogyan lehet egy vérbeli színész igazán őszinte egy intim kapcsolatban.
Bár a temetési jelenetek és a filmrészletek feliratai valamelyest talán túlintellektualizálták a koncepciót, mégis valódinak tűnik a kérdés, hogy egy ilyen gazdag játékhagyomány ismeretében ki vagy mi Liliom valójában. Megragadható-e az alakja egységes társadalmi, szexuális vagy erkölcsi identitásként, és hogyan viszonyul a sorsa a kultúra egyéni szegmenseihez, amelyekkel a legutóbbi időkig nem, vagy kevéssé állították viszonyba, mint amilyen például a szexuális zaklatások kérdésköre, az erkölcs átesztétizálása vagy a kulturális emlékezés. Nem valószínű, hogy az előadás végpontot, vagy egyáltalán fordulatot jelent ezekben a gondolati folyamatokban, de könnyen fontos hivatkozási ponttá válhat.