Miközben jól tudjuk: nagyon nem mindegy, hogy ki jön be a színpadra, s az sem, hogy mit olvas fel. A Spinoza Zsidó Hetek keretében bemutatott Levelek Palesztinából című előadást a szövegeket prezentáló Kézdy György személye, valamint a néha nyúlfarknyi, de egy-másfél oldalnál sosem hosszabb írásokból kibontakozó, az egyéni történeten átszűrődő generációs tapasztalat teszi hitelessé. Nem hagyományos értelemben vett színházi előadás ez, bár a lehető legkonvencionálisabb módon működik az este.

Túlzás lenne monodrámáról beszélni – a felhasznált levelek, különösen így, sorba rendezve, (a) folyamatot láttatva korántsem nélkülözik a drámaiságot, ám ez pusztán a véletlen, vagy fellengzősebben fogalmazva: a végzet műve. A családi legendárium anélkül válik figyelemre méltó színpadi alapanyaggá, hogy intimitásából bármit veszítene, miközben a civil néző sem érzi magát illetéktelen betolakodónak – az előadás működésének egyik titka ez.

Igaz, nem ismerhetjük az Erdélyi Z. Ágneshez családi hagyatékként került levélgyűjtemény egészét, az előadásban felhasznált darabokból mégis kiderül, milyen ember volt szerzőjük, Szebeni László, alias Stern Laci. A második világháború elől Palesztinába menekülő, majd a brit hadseregben szolgáló fiatalembert jó tollú, szellemes, világlátott, családjáért bármire képes férfiúnak képzelhetjük. Az előadásban Szebeni Lászlónak a nővéréhez, Lilihez címzett leveleit halljuk, melyek 1945 novembere és 1948 nyara, Izrael állam létrejötte között születtek. Bő két és fél esztendő szívszorító privát története és keserű világtörténelme zsúfolódik szűk egy órába a Spinoza zsebkendőnyi színpadán.

A legfeljebb két tucat levél témája Lilinek, illetve a testvérek édesanyjának, Maminkának a tervezett (az utóbbi esetében meg is valósuló) Palesztinába költözése a romokban heverő Magyarországról. A várva várt időpont egyre tolódik, aztán már nem belátható távolságba kerül: „Mindig ez a valamikor…” – hangzik el egyszerre vágyakozva és lemondóan. Majd eljön a pillanat, amikor mindannyian tudjuk, hogy ebből az útból nem lesz semmi. Váratlan meglepetés, hogy Maminka mégis megérkezik, az már talán kevésbé, hogy nem sokkal később vissza is tér Magyarországra.

Az estet rendezőként jegyző Radó Gyulának és Kapecz Zsuzsa dramaturgnak a feladata alighanem arra korlátozódott, hogy kiemeljék a megfelelő darabokat a szövegkorpuszból, s az ezekből szinte önkéntelenül is kibomló dramaturgiai ívet kontúrosabbra rajzolják. Mert a kezdeti hurrá optimizmust gyorsan felváltja a dühödt kétségbeesés, majd a mardosó tehetetlenség, hogy aztán a levélíró a fásult cinizmus hangján szólaljon meg. Az utolsó levelek rezignált lemondása, tényközlésre szorítkozó szikár megfogalmazása pedig mintha azt üzenné, hogy írójuk felismerte saját, illetve az egyes ember tökéletes és végtelen jelentéktelenségét.

A „dráma” íróját, vagyis a levelek szerzőjét különösen rokonszenves figurává teszi, hogy elkerüli a kínálkozó csapdákat. Szebeni László a leveleiben ugyanis nem moralizál és nem keres bűnbakokat, de mégsem marad felszínes: az óvatoskodó semmitmondás nagyon távol áll tőle. Finoman morbid humora nehéz helyzeteken segíthette át, miközben nem egyszer érezzük-sejtjük, hogy leveleiben a valóságosnál jóval kellemesebb állapotokat fest le akkori életéről. Aztán később, őszintébb pillanataiban sajátmagát „buktatja le” – egy kiábrándult, de valamilyen titokzatos erőben még a legutolsó utáni percben is bízni tudó ember megrendítő vallomását halljuk.

Nagyon illenek ezek a szövegek Kézdy Györgyhöz. Hogy ezért vállalta-e a mostanában színpadon sajnálatosan keveset látható színész előadásukat, nem tudhatom, mindenesetre a néző önző szempontjait figyelembe véve állítom, jókor jött ez a találkozás. Illik Kézdyhez a levelek finom eleganciája és fanyar humora. Illik hozzá a belőlük sugárzó intellektus, és persze a komorságuk meg a dühük is. Kézdy egyszerre ura a szövegnek és szolgálója az ügynek. A véletlen szeszélye folytán egymás mellé került nézőkből családtagokat formál: együtt mozdulunk és lélegzünk vele, együtt reménykedünk, majd együtt adjuk fel. Így kezdődik a Színház.