A társadalmi konvenciók bilincseibe zárt egyéni és főleg testi vágyak örök témái a világirodalomnak, ráadásul minél zártabb egy közösség, annál intenzívebb a dráma, hiszen a szereplőknek annál kevesebb választási és kitörési lehetőségük van belső késztetéseik megélésére.  A Nobel-díjas lengyel Wladysław Stanisław Reymont szinte kereken száz éve a 19. századi paraszti kultúrába ágyazta a falusi környezet ellentmondásait is megjeleníteni képes, bár mai feminista szemmel kissé problémás történetét, amelyet most jólnevelt animációban álmodtak vászonra kései honfitársai.

Az éppen nagykorúvá lett gyönyörű, szende Jagna önmagát is meglepően heves viszonyba keveredik a szomszédbéli özvegy nagygazda már házas és háromgyerekes fiával, Antekkel. Az apa azonban ebből a szempontból sem tartja lezártnak pályafutását, ezért fiának beintve visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Jagna anyjának – mely jelenetek jól rávilágítanak az általában idealizált paraszti világ vastörvényeire és mindennémű viszonyainak erőteljesen hierarchikus mivoltára. Innentől aztán egy nem mindig követhető érzelmi hullámvasút következik a sem a családját, sem Jagnát elengedni nem képes Antekkel, a vágyaihoz és frissen jött jómódjához egyaránt ragaszkodó fiatalasszonnyal, valamint a mindőjüket körülvevő társadalmi-történelmi feltételrendszerrel.

A képek forrása: MAFAB

Az első kérdés, ami a nézőben felmerül, hogy mi értelme és aktualitása van 2023-ban megeleveníteni ezt a történetet. Félreértés ne essék, nem a 19. századi paraszti kultúra tárgyalásával, hanem annak száz évvel ezelőtti feldolgozásával kapcsolatban vannak kételyeim. Még a magyar irodalomban is vannak a kérdést a maga nyerseségében és kortársibb érzékenységgel megjelenítő művek, elég Oravecz Imre regényeire, vagy Závada Pál Jadviga párnája című remekművére gondolni. 

Reymont nagyregényét leginkább az individuális történet jóval nagyobb egészbe ágyazása teszi relevánssá, az a mód, ahogyan a főszereplők sorsa a paraszti életet tagoló ünnepek és szokások, sőt még egy léptéket lépve a természet ciklikus ritmusába ágyazódik, és gyakran onnan alig látszik ki. A hazai mozikban most debütáló filmnek is ezek a jelenetek a legjobb pillanatai, a menyegző, a hosszas kocsmai és templomi jelenetek, ahol a pillanatnyi eseményeknek csak az évszázados épített környezet és az ugyancsak kőbe vésetten konstruált szokások repedései között van mozgástere a kibontakozásra.

A második kérdés arra vonatkozik, hogy ha már el is mondatik újra ez a történet, miért éppen animációban? DK Welchman és Hugh Welchman brit-lengyel házas- és alkotópár a Van Gogh életéről (pontosabban haláláról) szóló Loving Vincenttel szerzett világraszóló hírnevet magának, ahol az olajfestékes animáció remekül passzolt az alapkoncepcióhoz, vagyis hogy a festő képi világán belül, annak stílusában jelenítsék meg az élettörténetét. Bár a megoldás látványosra sikeredett, ízlésük már ott is ficamba váltott, amikor a flashbackeket valamiért a korai fotók világát sután imitáló grafikával elevenítették meg, és mindezt egy konvencionális és leegyszerűsítő narratívába, illetve művészimázsba illesztették.

Ettől a rendkívül idő- és energiaigényes eljárástól – az élőben leforgatott jeleneteket több száz festő és animátor munkája révén átfestették olajfestményekké – most sem tudtak szabadulni, csak annak indokoltsága hiányzik teljesen. A természeti elemeknél még mindig érződik Van Gogh impresszionisztikus beütése, az emberi arcok éles részletezettsége viszont teljesen elüt a környezettől. Az meg végképp emészthetetlenné teszi a film vizualitását, hogy ezeket a festményeket fotografikus mélységélességgel, az analóg fotó technikai szükségszerűségéből fakadó életlen elő- és háttérrel rajzolták meg. 

Így aztán a Parasztok egyes pillanataiban szinte iskolapéldája lehetne a kísértetiesség völgyének (uncanny valley), az animáció-elmélet ama híres paradigmájának, miszerint a túlzott élethűség egy bizonyos ponton túl éppen a valószerűség ellen hat. Máskor pedig a realista és impresszionista festészeti hatások látványosnak szánt művi keverésével tesz erőszakot a jóízlésen.

Bár a Loving Vincent sikerén felbuzdulva Lengyelország ezt a filmet nevezte a jövő évi Oscar-versenybe, ezúttal egy témaválasztásában megkérdőjelezhető, vizuális megvalósításában pedig a giccs határát erősen súroló alkotással van dolgunk. Mindez e sorok írója számára azt a Van Gogh-filmnél már felbukkanó sejtést erősíti meg, hogy az alkotóknak olyan alapvető ízlésbeli hiányosságaik vannak, amelyek képtelenné teszik őket nagy formátumú vizuális alkotások létrehozására.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.