Van egy idős korosztály, amely számára a Luxemburg grófja című Lehár-operett múlhatatlanul összefonódott Honthy Hanna Madame Fleuryjével és Feleki Kamill Sir Basiljával. Van egy másik, kevésbé idős, de szintén nem fiatal nézőgeneráció, amelyben ugyanez a páros Molnár Piroskához és Bezerédi Zoltánhoz kötődik mintegy végérvényesen, Ascher Tamás kaposvári rendezése nyomán. Hanem hogy a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház margitszigeti előadásának közönségében mi rögzül majd a Luxemburg grófjából, azt meg nem jósolhatom. Talán Szente Vajk rendezésének energikus viharzása. Bár lehet, hogy a néző nem fog pontosan emlékezni, melyik darab, melyik Szente Vajk-rendezés volt ez a sok hasonló közül.
 Jankovics Anna, Bori Réka, Koltai-Nagy Balázs és Járai Máté |
Az át-, össze- és visszaíró alkotók – Szente Vajk és Galambos Attila – avval kezdték, hogy vérfrissítés címszó alatt megcincálták a darabot. Elmondásuk szerint az alapverzióhoz nyúltak vissza, és ez szemre, fülre helytálló állítás, hiszen felhasználták az eredeti verzió bővebb zenei anyagát is, valamint kikukázták (ez az előadás szóhasználata Kokozov grófnő vonatkozásban) Madame Fleury szerepét, amely Békeffi István és Kellér Dezső keze nyomán került Lehár Ferenc operettjébe az ötvenes évek elején, Honthy Hanna kedvéért. (Amint aztán a Csárdáskirálynőben is hatalmasan felduzzasztották a Cecíliára átkeresztelt Anhilte színpadi lehetőségeit az idősödő primadonna és a közönség örömére.)
A kecskeméti produkció enyhén riasztó marketinganyaga úgy fogalmaz, hogy a szövegkönyvet „teljesen új köntösbe varázsolva”, egészében újraalkotta a Szente Vajk–Galambos Attila szerzőpáros. „Aktuálissá és musical-szerűvé tették a sodró lendületű, lenyűgöző díszletekkel dolgozó zenés színpadi művet”. Ha fájhat is némely nézőszív Fleuryért, a szövegkönyvért önmagában nem kár. Igazán nincs nagy jelentősége annak, hogy, mondjuk, a címszereplő René zeneszerző vagy festő (Van Gogh egét idézően mintás mellényben), vagy hogy a bonviván és a primadonna a Jobbra ön, balra én keringőbe azt is beleéneklik, hogy „nincs kamaty”. Az „Átmeneti, ez a lényeg, ideális így az élet!” sor megmaradt, végtére is ez akár arspoeticusnak is tekinthető.
 Középen Járai Máté |
A lenyűgöző díszletek létét annyiban igazolhatjuk vissza, hogy Rákay Tamás tervei szerint szép párizsias, franciaerkélyes házacskákat festettek színre, de ezeket használatba venni nemigen lehet, leszámítva, hogy fel tudnak menni a színészek a fal mögött a manzárd szintre. Elöl, a színpadnyílásnál, mindkét oldalon fél képkeret látható, benne az Eiffel-torony vasmintázatára emlékeztető hajlított darab – azért ismerem meg, mert valaha összeraktuk az Eiffel-torony puzzle-ját –, ám minden funkció nélkül. Ha csak azt nem számítjuk, hogy mögöttük helyeztek el egy-egy gépet, amely az előadás teljes időtartama alatt füstködöt lövell a színpadra.
A musicalszerűsítés – személyes fájdalmamra – tökéletesen megvalósult, az operettműfaj rovására. Mind a hangszerelés, a zenekari hangzás, mind pedig a szereplők énekstílusa a musicaljátszásnak felel meg. Érdekesnek mondható például, hogy a Polkatáncos című ismert operettslágerre ezúttal nem polkáznak, hanem repelnek a szereplők. (Bár ahogy visszagondolok, lehetséges, hogy polkáztak is közben, csak Túri Lajos Péter bombasztikusnak aligha nevezhető koreográfiája kevéssé hagyott nyomot bennem.)
Az aktualizálásban eredményesnek bizonyultak a színrevivők, megállapíthatjuk. Komolyan ráerősítettek az alapmű azon vonására, miszerint itt mindent az anyagi érdekek határoznak meg. A színésznőt gazdag úr pénzeli, a nincstelen művész pedig félmillióért vállalkozik ideiglenes névházasságra. Ha csak mértékkel andalodunk bele a történetbe az előadás alatt, akkor észrevesszük, hogy Angèle nagy összegeket oszt le piros borítékban a művészbarátainak. Alapműködést elősegítő, kiegészítő támogatás. A színésznő, a festő éppúgy megvásárolhatónak bizonyul, mint az állami hivatalnok, az anyakönyvvezető. Még a sajtótájékoztatóra felvonuló újságíró(tánc)kar tűnik a legolcsóbbnak – ők beérik a pogácsával az előcsarnokban. Úgy tűnik, itt minden a korrupcióba ágyazva működik. Nohát. Mi ez, ha nem társadalomkritika?
 Koltai-Nagy Balázs(Fotók: Gálos Mihály Samu / Margitszigeti Színház) |
Szélsőséges esetben hajlamosak lehetünk Sir Basil titulusát és környezetét is sokatmondónak találni. Ő ugyanis ezúttal a McDonald-szigetek kormányzója, hű embereinek pedig McDrive, McCafé és Big Mac a neve. (A McDonald-szigetek egyébként létező földrajzi terület.) A képbe hozott gyorsétteremlánc gasztronómiai értéke elhanyagolható, de nyújtja a tömegfogyasztásban elvártat, biztosítja a kiszámíthatóan egyforma ízeket. Járai Máté játssza Sir Basilt, könnyed fölénnyel uralkodva a közönség felett. (Sajnálhatjuk, hogy klasszikus táncoskomikusi képességeit jószerével csak a tapsrendben villanthatja meg.) Azt mondja egyszer, hogy a szigetei néptelenek, nincs lakosságuk. Másszor azt, hogy náluk fókaburgert árulnak. Talán a jegesmedvéknek, kiemelt állami beruházásként. Mindenesetre azért hozom ezt példának, mert míg képekben, jelenetekben sokféle művészetre utalnak gegek (tévéműsorokkal, tévés vetélkedőkkel bezárólag), addig a szövegpoénok kuszák és lehangolóan szimplák. Egyik sem gondolható tovább. Az előadás verbális humora – elsősorban Járai Máté gáttalan sziporkázása mentén – az ízlés teljes skáláján mozog, a –telentől az -igig. Egy (engem) lefegyverző ötletet láttamozok: a Ha megversz is imádlak én című szám alatt a lehető legkonkrétabban eljátsszák – ágyastul, pisztolyostul, ámbár ruhástul – Udvaros Dorottya és Bezerédi Zoltán idevágó jelenetét a Te rongyos élet című Bacsó-filmből.
Ha lényegét és műfaját tekintve igazán operett lenne az előadás, nem pedig musical, akkor valószínűleg eljutottam volna már a színészekig, de így csak most. Mindenekelőtt Bori Rékát kell kiemelnem, aki Angèle Didier-t játssza. (Természetesen benyögi Járai Máté Sir Basilként, hogy úgy megfogná a didijét.) Bori Rékában – aki szép, sudár és karakteres – nemcsak az a csodálatos, hogy képes operettprimadonnai tónusban elénekelni az operettprimadonna szerepet. Hanem az, hogy még csak nem is kell hozzá őrizgetnie, tartogatnia a hangját. Prózában úgy hallatszik, mintha nem egy daloló szoprán lenne, hanem dögös hangú, karcos-ironikus modorban megszólaló prózai színésznő. Koltai-Nagy Balázs illúziókeltő René – olyan persze, aki ilyesmit énekel bizonyos férfibájjal: páratlan sejtelem, szétestem teljesen. A főszereplők rutinos partnerek: Bori Rékát és Koltai-Nagy Balázst a kecskeméti Cirkuszhercegnőben is szépen működő párosnak láttam (és más zenés darabokban is játszottak együtt). A címszereplőnek jutott az a ki tudja, mennyire hálás feladat, hogy egy refrén erejéig táncszerű hadonászásra és ritmusos tapsolásra bírja a közönséget. Járai Máté kormányzójának emberei, az egyenruhájuk színeiben is a McDonaldsot idéző csapat tagjai nincsenek különösebben megírva és elgondolva, de Jankovics Anna a maga nőies vehemenciájával mindenképpen kitűnik közülük. Jár elismerés a táncoskomikus-szubrett párosnak is, még ha nem feltétlenül látszik is annak Szabó Dorottya sikkes-cserfes Juliette-je és Orth Péter Armand-ja, aki legszívesebben meg nem nevezett művészek Dalí-, Picasso-, Munch- vagy Warhol-képeit festené, esetleg ledarált Banksyt. De ehelyett bemutat partnernőjével egy biciklis táncot – lám, erre mégiscsak emlékszem a koreográfiából –, ha nem is olyan bravúrosan, mint a legendás Pospíšil testvérek.
A margitszigeti bemutató színes forgatagát már alapjáraton biztosították Kovács Yvette Alida jelmezei, mivel a farsangoló párizsi társaság ruháin francia impresszionista festők képei vagy portréi bukkantak fel. A másodlagos, ipari felhasználás jegyében.