Négy fiatal egy kis erdei házban, a tenger hullámait bámulva, a közelgő, halálos erdőtűz fojtogató levegőjében kerülgeti egymást. Minden pillanat új réteget fon köréjük, minden pillantásnak súlya van. A Christian Petzoldra jellemző bensőséges jelenetek, összetett, izgalmas karakterek, a remek színészválasztás, a prózaiságukban is csodával csillogó képek teszik lenyűgöző, torokszorító élménnyé a Tűzvörös égboltot. A négy főszereplő közül is kitűnik Langston Uibel csendes, árnyalt játéka. A fiatal berlini színész a budapesti premierre is ellátogatott, itt adott interjút a Revizornak.

Langston Uibel nyúlánk, fegyelmezett fiatalember, finom mozdulattal túr a hajába, miközben elgondolkozik a válaszain. Közvetlen, de megfontolt. Pár perccel ezelőtt a budapesti Művész Mozi előterében a nézősereg fölé magasodva, hosszú léptekkel járkált, aztán a teremben, a színpadon állva üdvözli a magyar közönséget.

„A rendkívül erőteljes jelenlét keveredik benne a félénkséggel. És gyönyörűen beszél”, – nyilatkozta a huszonöt éves színészről nemrégiben Christian Petzold, aki egy kisebb szerepben, A másik út (Unorthodox) című sorozat egyik konyhai jelenetében látta meg Uibelt először. Ezek után hívta el legújabb filmjének egyik főszerepére.

Uibel német anyától és brit apától született Londonban. Nyolcéves volt, amikor a család Berlinbe költözött. Elsősorban németnek vallja magát, Berlin a városa, de Londonban is otthon van. Anyanyelvi szinten váltogatja az angolt és a németet, és Berlin nélkül “szinte egészen biztosan” nem vált volna színésszé. A Művészben elindul a vetítés, mi pedig addig gyorsan leülünk beszélgetni; a nyakkendőjén arany méhecske.

Revizor: Milyen itt Budapesten? Milyen a Szemrevaló?

Langston Uibel: Nagyon kellemes: laza, családias hangulatú fesztivál, kevésbé stresszes, mint egy nagyobb léptékű esemény. Mint mondjuk az idei Berlinale, ahol tavasszal a film premierje volt.

R: Ahol a Tűzvörös égbolt meg is nyerte a Zsűri nagydíját… De ez a Berlinale nem az első volt az életedben.

LU: Igen, igen, tízéves voltam, amikor 2008-ban a Talent Campuson levetítették a The String Puppet című rövidfilmet, amiben életem első filmszerepét, egy gyerekkatonát játszottam. Ha az a szerep nem lett volna, valószínűleg soha nem is keveredtem volna a filmezés közelébe. Idén pedig bezárult a kör: egy nagy rendező filmjével térhettem vissza a Berlinaléra. Berlinben, az otthonomban versenyezhettünk, sőt, díjat is nyertünk. Csodálatos volt.

R: És akkor, még tízévesen, hogyan keveredtél a filmezés közelébe?

LU: Azon a hajdani rövidfilmen dolgozott egy bábművész, és ez a bábművész véletlenül meglátta a fényképemet egy jelmeztervező ismerőse lakásán, aki történetesen anyám jóbarátja volt, és megkérdezte, hogy ez a gyerek játszana-e ebben és ebben a filmben, mert éppen hasonló külsejű gyereket keresnek. Így találkoztam a rendezővel és így kerültem bele a filmbe, ami nélkül tényleg valószínűleg soha nem lettem volna színész, mert egyik szülőm sem dolgozik filmekben vagy a szórakoztatóiparban.

R: A gyerekkori rövidfilmtől egyenes út vezetett a Berlinale nagydíjáig?

LU: Annyira fiatal voltam, még csak gyerek. De aztán később jött egy másik szerep, tizenhat éves koromban a Menedék című német filmben és akkor már komolyan elkezdtem azon gondolkozni, hogy ezt a pályát válasszam. Élveztem a színészetet, de az is közrejátszott a döntésemben, hogy végre volt válaszom arra, ha valaki azt kérdezte, hogy mi akarok lenni. Jó érzés volt, hogy nekem erre van egy megnyugtató, határozott válaszom. Színész. De ehhez át kellett esnem azon a folyamaton, ami a gyerekszínészkedéstől a profi, felnőtt színészetig vezetett, úgy, hogy én nem jártam színiakadémiára, nem tanultam ezt soha. Szerencsém volt, mert egy sor érdekes filmben játszhattam már elég fiatalon és mindegyik munkából tanultam valamit, valamit a szerepre való felkészülésről, valamit arról, hogyan legyek egyre profibb… De az is hozzátartozik a történethez, hogy most, huszonöt évesen, egy térben, egy arénában találom magam azzal a rengeteg fiatal német tehetséggel, akik most diplomáznak le a színművészeti egyetemeken és nagy a verseny, nagy a kihívás, mert sokan vagyunk. Az utóbbi két-három évben lett igazán tétje mindennek, hogy úgy mondjam.

R: Soha nem tartottál attól, hogy a külsőd miatt Németországban beskatulyáznak?

LU: Nem igazán. Tudatában vagyok annak, hogy mint fekete színész, kicsit más a helyzetem, de az adott munkát mindig a szerep, a karakter felől közelítem meg, a szereplő emberi története a fontos számomra, és mindig ennek megfelelően vállalok el bármit. Ha azt érzem, hogy nem ez a legfontosabb, például a karakterleírások a bőrszínt, mint valami klisét, típust használják a szerephez, megvan az a szabadságom, hogy nemet mondjak a munkára. Nem gondolom, hogy a bőrszín önmagában bármit is elmond egy karakterről.

R: Christian Petzold, a Tűzvörös égbolt rendezője egy viszonylag ismert sorozatban, az Unorthodoxban látott meg, és elhívott castingra.

LU: Az nagyon idegtépő nap volt. Borzasztóan izgultam. Nyilván ekkorra már láttam sok filmjét, nagy rajongója voltam, és az a lehetőség, hogy vele dolgozhatok, olyan volt, mint egy álom. Nem három, de tíz ébresztőórát is beállítottam, nehogy elaludjak, elmentem előtte a helyszínre, hogy a nagy napon nehogy eltévedjek, három-négy órával korábban már ott voltam, csekkoltam, melyik ajtón kell majd bemennem, el tudod képzelni… aztán ott találtam magam Christiannal állandó casting directora, az idén januárban elhunyt Simone Bär irodájában. Mi hárman voltunk ott és csak beszélgettünk. Christian híres arról, hogy nála nincsenek igazi meghallgatások, inkább csak kiválasztja a színészt egy szerepre, és aztán elbeszélget vele. Meglepett, hogy mennyire laza és kedves ember. Olyan, mintha két különböző emberről beszélnénk: van ez a nagy kortárs német rendező és ott van ez a hihetetlenül barátságos, közvetlen, kedves pasas. És aztán ott van nála az, amiben minden gyökeredzik: ez az ember imádja a filmeket.

Langston Uibel (Fotó: Kerekes Zoltán)

R: Milyen volt ez az első találkozás?

LU: Lenyűgöző volt az, hogy már akkor mennyire pontosan tudta, hogyan akarja megrendezni ezt a filmet, milyen filmet akar csinálni. Ott és akkor láttam, hogy már tudott mindent, mindent erről a filmről. Érdekes, mert ez pont egy évvel azelőtt volt, hogy elkezdtük volna forgatni ezt a filmet. De Christian akkor már teljesen készen állt; megvolt az elképzelése, megvolt minden a fejében és meghívott minket, színészeket, hogy lépjünk be ebbe a kompletten összerakott világba, a Tűzvörös égbolt világába. Így aztán mindnyájan pontosan tudtuk, mi az, amit létre akarunk hozni, mi az, amit el akarunk érni. Amikor végül, egy évvel később elkezdtük a forgatást, nem volt semmi változtatás az eredeti elképzeléshez képest.

R: A forgatókönyvet megkaptad előtte?

LU: Igen, már az első találkozásunkra úgy mentem, hogy előtte elküldte nekem a forgatókönyvet. Remek könyv volt, és tényleg úgy olvastam, mint egy regényt, faltam az oldalakat. Nincs jó film jó forgatókönyv nélkül. Érdekes volt, mert egészen pontos részleteket is beleírt, például, hogy itt és itt ez a karakter éppen hova, kire pillant. Vagy például beleírt olyan belső kérdéseket, hogy ez vagy az valóság-e vagy csak a szereplő fejében létezik.

R: Milyen volt vele forgatni?

LU: Christian hatalmas lelkesedéssel és kíváncsisággal fordul az élet felé, a történetek felé, az emberek felé. Azt gondolom, ez mozgat mindent a művészetben, és ez rejlik Christian minden munkája mélyén is. Lelkesedni az életért – ez a művészet maga. Ez az, ami átitatott minden forgatási napot, amit együtt töltöttünk. Nem volt helye hiúságnak, arcoskodásnak, befeszülésnek, versengésnek vagy bármilyen más toxikus viselkedésnek. A többi eddigi munkáimmal összehasonlítva különleges élmény volt egy Petzold-filmben dolgozni. Mindenre jut elegendő idő például. Nincs rohanás, soha nincs túl korai kelés és ebben a biztonságos környezetben mindenki pontosan tudja, hogy mit csinál, mit akar. Ez a tizedik filmje és évek óta lényegében ugyanaz a stábja, ugyanazokkal az emberekkel dolgozik. A forgatáson megadja neked a legjobb teret ahhoz, hogy a legjobbat hozd ki magadból. Ott voltunk mi, ez a négy színész, és láttad a rendező szemében, hogy teljesen biztos volt benne, hogy ennek a négy embernek a kombinációja kihozza a végén azt, amit ő elképzelt. Hitt bennünk, hitt abban, hogy elég jók vagyunk ahhoz, hogy működjenek köztünk azok az erők, amikre szükség volt ennek a történetnek az elmeséléséhez. Hagyta, hogy együtt mozogjunk, hogy együtt éljünk ebben a világban. Csodálatos volt az összhang közöttünk.

R: Szeptember elején volt az első színházi bemutatód a bécsi Burgtheaterben; Shakespeare Szentivánéji álmában Demetriust játszod. Négy fiatal egy erdő mélyén, keresztül-kasul egymásba gabalyodva… Mintha a Tűzvörös égbolt négy főszereplőjéről beszélnénk.

LU: Abszolút, a Szentivánéji álom Christian egyik fontos hivatkozási pontja volt ehhez a filmhez és sok minden előjött bennem a színházi próbák során, amiről a Tűzvörös égbolttal kapcsolatban beszélgettünk. Kemény munka, különleges munka. Érdekes élmény színpadon játszani; nem fogható a filmezéshez. A kettő között több a különbség, mint a hasonlóság. A darab siker, telt házzal mennek az előadások. Emiatt most havonta párszor Bécsbe repülök, hogy fellépjek mint Demetrius, de nem gondolom, hogy a színházért valaha elhagynám a filmezést.

R: Mit adott neked a Tűzvörös égbolt?

LU: A hazatérés élményét. Azt az érzést, hogy olyan emberekkel dolgozhattam együtt, akikkel hasonlóan gondolkoztunk, hasonlóan éreztünk. Azt éreztem, hogy ezzel a filmmel hazatérek egy olyan helyre, ahol lenni szeretnék. Teljes egészében azonosulok ezzel a filmmel. Erőt ad, tovább lendít. Meglátjuk, merre.

Christian Petzold filmje, a Tűzvörös égbolt a 12. Szemrevaló | Sehenswert Filmfesztivál idei programjában látható. Magyar mozikba a tervek szerint 2024. januárjában kerül majd.