Csak az, hogy lelki füleimmel végig hallom a pénztárgép csilingelését. Sőt, csak azt hallom.

Jelenetkép

Utólag könnyű okosnak lenni: mostmár világos, hogy a La Fura dels Baus első magyarországi fellépését kísérő izmos médiakampány nem annyira a fontos katalán színházi csoport természetesen létező művészi érdemeinek, hanem a hazai bemutatkozásukat feltehetően bőkezűen szponzoráló egyik kereskedelmi tévéadónak, illetve róla szólt. (Aki ebben kételkedik, csak gondoljon bele, hogy egy kertévén ugyan mikor kerül szóba bármilyen formában a kultúra, pláne a színház? Az ún. celebek persze mások; annyian vannak, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük, ezért aztán a képernyőre is jut belőlük bőven.)

Szóval annak azért illik örülni, hogy a La Fura dels Baus kapott némi hátszelet onnan, ahonnan tán ők sem várták volna. Amire korábbi munkáik egy részét ismerve rá is szolgáltak: három évtizedes fennállásuk során radikális, a látvány mindenhatósága mellett voksukat letevő utcaszínházi csapatból mára keresett, Salzburgtól Párizsig a legelőkelőbb dalszínházakban operák sorát színre vivő társulattá nőtték ki magukat, és akkor filmes, zenei és más, alkalmi munkáikról nem esett még szó. Aki nem hiszi, honlapjukon vagy a Youtube-on bátran utánajárhat: rengeteg videórészlet kering róluk/tőlük a neten. Számomra a legmegdöbbentőbb képsorok a Puskin Borisz Godunovjából készült előadásból származnak, melyet a Teatre Nacional de Catalunyában mutattak be tavaly, s amely a 2002 őszén a moszkvai Dubrovka színházban lezajlott csecsen terroristatámadás hátborzongatóan élethű megidézésével adta hatalom és elnyomás riasztóan kortársi olvasatát.

Mókuskerékben

Vissza a kis magyar valósághoz: a „csak nekünk, csak itt, csak most” látható, Sziget-specifikus produkció a fesztivál szóróanyagai szerint The Beat in the Dark, a La Fura honlapja szerint azonban The Beat of the Forest címen futott. Ezen az apróságon kár fennakadni, a cím tulajdonképpen bármi lehetett volna A tejesember bosszújától az Álmatlan sámánnő a félhomálybanig bezárólag – a variánsok a népmesét juttatják eszembe: a látottakhoz van is közük meg nincs is. Az már nagyobb baj, hogy az epizódok közötti kapcsok is jórészt rejtve maradnak a még oly fürkész figyelem előtt is. Dramaturgra nem futotta: egymástól független, jobb-rosszabb szcénák sorakoznak az előadás egy órája alatt, tipikusan olyan produkciót létrehozva, amit bárhol el lehet kezdeni, és ebből következően bárhol abba is lehet hagyni.

Emberpár

A domboldalra, kordon mögé ültetnek a később is főszerephez jutó biztonsági őrök: zseblámpával és érdes modorral felszerelkezve ők fogják majd kísérgetni terepszerte a testükön-fejükön különös installációkat viselő, fehérbe öltözött vagy épp félmeztelenül közöttünk cirkáló, a kevésbé szerencséseket kevésbé finoman vegzáló előadókat. Tejjel-vízzel folyó káosszá változtatják a környéket, megvan tehát a cirkusz a népnek, az értelme(zés)t meg hagyjuk másra. Zúg, sikolt, bömböl körülöttünk minden: vetített párduc szökken ágról ágra, a fákat láthatatlan karok rázzák, füstköd gomolyog mindenfelé, reflektorok vakítanak vagy mutatnak irányt a meglepett nézőnek. A „nagyszabás” tagadhatatlanul megvan – bárcsak a színes-szagos esztrádműsor jelleget tudnám feledni…

Bíró Eszter

Annyi biztos, hogy valamiféle szertartás szem- és fültanúi leszünk: a végtelen fehér uszályt hordozó nőalakok és zajos, fáklyákkal és tejesüvegekkel bőségesen felszerelt kíséretük négy irányból halad az alant elterülő síkság felé, ahol egyesítik erőiket, majd némi artisztikus szenvelgést követően odaadják a mikrofont Bíró Eszternek, aki erőtlen Ágens-replikaként rikoltja-búgja tele a levegőeget.

Önkéntesek a magasban. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A zenés betétre feltétlenül szükség van, hiszen a showműsor leglátványosabb elemeinek előkészítéséhez idő kell. Hamarosan óriási daru ránt ugyanis valószínűtlen magasságba előbb egy XXL-es méretű mókuskereket – benne apró alakok könnyed eleganciával vívják harcukat a gravitációval meg a földön ragadtakat kerülgető tériszonnyal. Később egy-egy trapézra erősített férfi meg nő lendül a magasba egy kis lélekerősítő légibalettre. És legvégül a fenomenális záró kép (amit egyébként a már említett alapozó kampánynak köszönhetően az is ismert, aki nem akart). Félszáz, bizony, dalolva ment – ha nem is a lángsírba, de egy valóban lenyűgöző, a daru mozgásától függően folyton változó-pulzáló formációba. A fehér kotonruhába bújtatott hazai önkéntesek több tíz méterrel a fejünk fölött élőláncot, sőt élő falat alkotnak, s még ha a megkoreografált mozdulatsorok finoman szólva is lebutítottnak tűnnek, azért szó bennszakad, hang fennakad: ez nem semmi!

Kár, hogy a rendezők úgy érezték, hogy a magyar tájon össznépi ünnepélyeken elmaradhatatlan tűzijátékot feltétlenül hozzá kell biggyeszteni a show-hoz; mindenesetre ez már nem rontott tovább a helyzeten, igaz, nem is javított rajta. A végén a szigetelők ezreiből felszakadó lelkes üvöltést hallva meg az jut eszembe, hogy lám, van az a fajta tudatállapot, amibe kerülve szívből élvezhető még egy ilyen gyengén összefércelt megaelőadásocska is.

Vö. Mestyán Ádám: Tűz helyett tűzijáték 
Szemere Katalin: Térviszonyok a Szigeten 
Vida Virág: Emelkedett pillanatok 
Tóth Ágnes Veronika: Cirkusz és cirkusz
"Nem szabad félni" / Sisso interjúja Miki Espunával, a La Fura dels Baus vezetőjével