A hétágra sütő nap arra késztet, hogy kihagyjam az utastársaknak tartott városnézést, s bemenekülök a főtéren emelkedő patinás Degenfeld-házba, az ottani Palota étterem viszonylagos hűvösébe. Érkezésemkor még a hangoló végzi az utolsó simításokat a kis zongorán, mint hamarosan kiderül, nem maradéktalan sikerrel. Lehet azonban, hogy ezt a hangszer és a klimatikus viszonyok számlájára kell írnunk.
Közeledik a három óra, vánszorognak a nap legforróbb percei. Lassan megtelnek a széksorok. Kiderül: a fiatal zongoristát ismerik és szeretik a helyiek; van, aki hallotta őt a tavalyi sárospataki Crescendo con moto kurzuson játszani; akkor nagy sikert aratott, egyik jutalma ez a mostani koncert volt. Neve Kszenyija Ljubjanceva (a műsorfüzetben angolosan szerepel, de akkor a műsorban is Skryabinnak kellene állnia, az újságban meg Putinnak, Solzhenitsynnek és Medvedevnek).
 Kszenyija Ljubjanceva |
A műsorfüzetben közölt képen legfeljebb tizenöt évesnek látszó ifjú hölgy élőben tizennyolc-húszévesnek fest, és kicsit introvertáltnak vagy izgulósnak, nem egészen világos, hogy végül melyik is a kettő közül. Talán leginkább szégyenlősnek mondhatnánk. Bejön, gyorsan meghajol, és mihelyt leül, már játszani is kezd: nem teremti meg, nem kényszeríti ki hallgatóiból azt a várakozásteli csendet, amelynek megtörése az előadás fundamentális és döntő mozzanata. Az első szám Kuhlau Bevezetés és Rondója. Ljubjanceva játéka kifejezetten üde, és fürgén veszi a technikai akadályokat. De már az első számban előfordul, hogy bele-belesiet a könnyebb részekbe, hogy nemcsak a kezdésnél nem vett igazán levegőt, de maga a darab sem lélegzik, az ívek egymásba folynak, kevés nyomát találjuk az agogikus tagolásnak, mintha félne a pillanatnyi csöndektől, amelyek súlyt és értelmet adnak egy-egy új szakasznak, s amelyek megmutatják, van-e igazán hatalma az anyag fölött az előadónak, vagy pedig ő sodródik az anyag lendületével.
Ljubjanceva mintha leginkább attól félne – s ez érződik zenélésében is –, hogy a figyelem az ő személyére irányul, hogy ki kell tárulkoznia. Az első tapsot villámgyors meghajlással fogadja, ugyanazzal a mozdulattal már ül is vissza, s nagy műgonddal törölgeti zsebkendőjével a billentyűzetet. Később azután fokozatosan fölenged, s egyre inkább jelen van a tapsban, lassan-lassan interakcióba lépve a közönséggel.
 Nyikolaj Medtner, a Tündérmesék szerzője. |
További programja Chopin, Szkrjabin, Medtner (Tündérmesék című sorozata remek kompozíció), majd Liszt Velence és Nápolya. Ljubjanceva a legnehezebb szakaszokban is alig hibázik, játéka kecses, de továbbra is személytelen, sőt hangja, billentése nem mindig tűnik kontrolláltnak – bár erről bizonyára a hangszer is tehet. Az összbenyomás, amelyet a nem csupán nehéz, de zeneileg is roppant súlyú Liszt-kompozíció csak végleg megerősít, az, hogy minden crescendo, minden zenei megoldás valamiféle betanulás eredménye, instrukciók követése, és nem egy művészi személyiség autonóm akaratának megtestesülése.
A közönség érezhető rokonszenvvel nyilvánította tetszését a hangverseny végén, és egy ráadást is kiharcolt. Ez, tekintetbe véve Ljubjanceva kedvességét, szerénységét, valamint azt, hogy ismerősnek számít errefelé, természetes reakció, mint ahogy megjelenése is kedves színfolt volt ezen az érett, kiváló művészek tömegét felvonultató, de sokarcú fesztiválon. Mi a magunk részéről azért reménykedünk abban, hogy Kszenyija Ljubjanceva ifjú kora még tartogat esélyt arra, hogy egy jelentékeny pedagógus felszabadítsa benne a megnyilatkozni kész és képes művészt. A technikai adottságain nem fog múlni.