Ha valaki járt már Varsóban vagy Krakkóban november végén, Krzysztof Penderecki valamelyik kerek születésnapja idején, láthatta, hogy a lengyelek nagy becsben tartják világhírű zeneszerzőjüket. Óriásplakátok hirdetik a műveiből szervezett koncerteket, jelentős muzsikusok adják egymásnak a kilincset. Ez persze nem jelenti azt, hogy az utca embere sokkal jobban ismerné Penderecki műveit, mint a magyarok Ligetit, Kurtágot vagy akár Bartókot. Alighanem a kommunista párt sem tudta pontosan, mire föl az a nemzetközi hírnév, amit méltányolva először kidekorálták az 50. születésnapján.
A huszonöt éves Krzysztof Penderecki üstökösként tűnt fel a lengyel zenei életben 1959-ben, miután mindhárom díját megnyerte a magas presztízsű nemzeti zeneszerzőversenynek. Biztosra akart menni, így a jeligés pályázaton, szabálytalanul ugyan, de háromszor is nevezett. „Kétkezes vagyok, szóval megírtam az egyik partitúrát a jobb kezemmel, a másikat a ballal, a harmadikat pedig egy kollégámmal másoltattam le” – mesélte. Egyik díjnyertes darabját (Strofy) hamarosan a neves Varsói Ősz fesztiválon is bemutatták, amely az avantgarde kortárszene Mekkája volt a keleti blokkban. Penderecki neve elterjedt. Egy évvel később megírta a 8’37’’ című darabot, amely aztán Gyászének Hiroshima áldozatainak emlékére címen lett ismert: az 52 vonós hangszerre készült mű megkapta az UNESCO zenei díját Párizsban, játszotta a rádió, sok hallgatóban mégis ellenérzéseket keltett.
Ekkor még megveszekedett modernista volt, s habár soha nem jellemezte az a bigott, minden mást elvető attitűd, ami Pierre Boulez köreit, éppen elégszer vált botrányok főszereplőjévé. Polymorphia című, vonószenekarra írt pokoli nyüzsgését azért utasították vissza a muzsikusok, mert – nem is ok nélkül – a hangszereiket féltették. Penderecki fűrészre, írógépre, kalapácsra, szinte bármilyen tárgyra hajlandó volt művet írni, hiszen épp azt tartotta a zenéről, mint Cage vagy Varèse: hogy bármi az, vagy bármi lehet az. (Árulkodó adalék, hogy szívesebben dolgozott a krakkói Jama Michalika kávéházban, mint a csöndes dolgozószobában.) Saját notációt alakít ki, ami inkább emlékeztet egy EKG-monitorképre, mint kottára. Egyedül az elektronikus zene nem érdekelte, és igazán a zongora sem, mert mindig hamisnak hallotta a billentyűs hangszer temperált skáláját.
Ekkor alakult ki az a hangzás, amit aztán soha nem is vetkezett le magáról teljesen: Penderecki megalkotta a pokol zenéjét. William Friedkin két darabját is felhasználta Az ördögűzőben. Stanley Kubrick vele íratta volna a Ragyogás zenéjét, de a lengyel komponista nem „pazarolta” a tehetségét Hollywoodra, helyette a Hiroshimát ajánlotta a rendező figyelmébe. Ha Ligetiből a végtelen zeneszerzője lett a 2001: Űrodüsszeia nyomán, akkor Penderecki muzsikája a rettegésé, legalábbis így használta David Lynch a Twin Peaksben és a Veszett a világban, Martin Scorsese a Viharszigetben, Andrzej Wajda a Katyńban. A szerző fiatalon még számos alkalmazott zenét készített, később csak egyszer csábult el a mozinak: egy lengyel gótikus-erotikus horrorhoz írt eredeti filmzenét 1965-ben.
Akkor talán még nem látszott igazán a jelentősége, de a Lukács-passió az első darab, amelyből magyarázatot találunk Penderecki korszakos jelentőségére. Nem csak az oratórium mérete miatt. A zeneszerző, aki mindig baloldali katolikusnak vallotta magát, szembeszegült az ateista pártállammal, vállaltan társadalmi-politikai hatásra törekedett, és belép a zenetörténetbe. Azért nyúlt a Lukács-evangéliumhoz, mert azt nem dolgozta fel Bach, de a zenébe belekomponálja a B-A-C-H motívumot. A monumentális oratóriumban ismét hallunk pokolzenét, ám nem hiányoznak belőle a menny – szépen összecsengő, tonális – hangjai sem. A Lukács-passió fenomenális fogadtatásban részesült 1966-ban.
A hetvenes években azután a komponista rájön, hogy változtatnia kell. „Mindent felfedeztünk már” – mondta egy kanadai újságírónak. A határtalan modernizmust már nagyon is behatároltnak érzi, észreveszi azt is, hogy a lengyel avantgárd számára a művészeti szabadság illúziója a politikai szabadságot pótolja.
Nem Penderecki az egyetlen, aki avantgárd korszaka után felfedezi a tisztább formák és hangzások szépségét: más, ám hasonló utakat jár be az észt Arvo Pärt, a lengyel Henryk Górecki és a finn Einojuhani Rautavaara, de Dubrovay László is. Pendereckinek sikerül úgy „finomodnia”, hogy a korábbi életművét se kelljen eltagadnia. 1980-ban komponált II. szimfóniája kifejezetten retrospektív műnek mondható. Ekkor már sztárzeneszerzőnek számít, aki rendre több felkérést vállal el, mint amennyi egészséges lenne – saját elmondása szerint azért, hogy munkára ösztönözze magát. Az ENSZ fennállásának 25. évfordulójára születik a Kosmogonia, a chicagói operaház felkérésére ír operát Az elveszett paradicsom alapján. (Jellemző mozzanat, hogy mivel intézmény a kelet-európai komponistától kér darabot, sok amerikai zeneszerző megsértődik.) 1987-ben Washingtonban mutatják be a gyönyörű A kérub énekét, VII. szimfóniája Jeruzsálem harmadik évezredére készül 1996-ban, és mahleri mércével számítva is mamutszimfóniának mondhatjuk.
Ekkor úgy tűnik, Penderecki alkotói válságok nélkül, az ötletekből ki nem fogyva képes jó zenét írni. Gyakran kiegészíti, kibővíti, javítja darabjait, a Lengyel requiemből először csak a Lacrimosát írja meg egy gdanski szoboravatásra, majd nagymisévé alakítja 1984-ben, s később, II. János Pál pápának ajánlva egy chaconne-nal is kiegészíti.
Msztyiszlav Rosztropovics számára készült II. csellóversenye, első hegedűversenyét Isaac Stern, a másodikat Anne-Sophie Mutter mutatja be. Boldoczki Gábornak trombitaversenyt írt. A Radiohead gitáros zsenije, Jonny Greenwood rajongását is kivívja, 2011-ben közös albumot is készítenek, amelyen a Polymorphia és a fiatalabb kolléga arra reflektáló vonóskompozíciója hallható. Nem nehéz kitalálni, hogy zajlott a bemutató: kilencezer fiatal töltötte be a wroclawi koncerttermet, akik soha nem hallottak még a szakállas bácsiról. (Nem Greenwood az egyetlen rocksztár, akit lenyűgöz Penderecki. A Led Zeppelin alapítója, Jimmy Page a Hiroshima hallatán határozza el, hogy hegedűvonóval kínozza az elektromos gitárját.)
Pendereckinek nem csak az íróasztal mellett van dolga: nem úszhatja meg, hogy megbízzák intézményvezetéssel, vendégprofesszor lesz a Yale-en, s közben felfedezik karmesterként. Többnyire a saját darabjait vezényli, s olykor Csajkovszkijt, Brucknert, Sosztakovicsot. Egyetlen dologban hajthatatlan: minden nap komponál, ha csak fél órát is. Mintha tökéletesen tisztában lenne vele, hogy hol a helye a zene történetében, kötelességtudóan veszi nyakába a nagy feladatokat. Karol Wojtyłának (a későbbi II. János Pál pápának) dedikálta Te Deumot, a Lengyel requiem Lacrimosa-tételét pedig Lech Wałęsának. 1983-ban a nyugatnémet közönség támadja, amiért elfogadja a kommunista állam kitüntetését, de Penderecki láthatóan a teljes lengyel nemzet hőse akar lenni.
Azok, akik ismerték vagy jártak nála, nem felejtik el megemlíteni Penderecki hatalmas könyvtárát, amely elsősorban nem zenei, hanem filozófiai és irodalmi köteteket tartalmazott, a világ minden tájáról származó ereklyéit, és csodás birtokát, amelyre a legbüszkébb volt. Penderecki szenvedélyesen szerette a fákat és a növényeket, harminc hektáros kertjében több mint 1700 (!) ritka faj nőtt. Egy 13. századi francia ábrázolás mintájára 15 ezer szorosan ültetett gyertyáncsemetéből sűrű labirintus nő a birtokon. „Arra tanítanak, hogy a remekműnek a földhöz és az éghez kell kapaszkodnia” – mondta a fákról.
Amikor Penderecki három évvel ezelőtt, 2020 márciusában elhunyt, özvegye, Elżbieta Penderecka alapítványt hozott létre az örökség kezelésére. Azt nem hisszük, hogy a lengyel életművét elfelejtené az utókor. És a csillagászoknak is emlékezniük kell rá, miután 1991-ben kisbolygót neveztek el róla a Mars és a Jupiter pályája között keringő aszteroidaövben.
A szerző a cikk megírásához az Arcanum Digitális Tudománytárat használta.
