Bevallom, nem ismerem behatóan Kriston Vízi József (jelenleg Dombóvár Helytörténeti Múzeumának igazgatója) munkásságát, az azonban a Szalmabáb a kerékpáron 16, 1981 és 2006 között keletkezett tanulmányának elolvasása után kiderül, hogy néprajzkutatóként minden, sőt bármi érdekli, ami az egykori és a legújabb kori hétköznapok kultúrájához tartozik. A könyvet nyitó ajánló szavak (írta Keszeg Vilmos) ebben csak megerősítenek, abból ugyanis megtudható, hogy Kriston kutatási témái a kalendáris szokások, a játékok és játéktárgyak, a fiatalok társas élete, a múzeumszervezés és -történet, valamint a kéziratos hagyatékok. Mi és hogyan történt városon és falun, régen, tegnapelőtt, tegnap és ma – röviden talán így lehetne összefoglalni a 150 oldalas kiadvány sokszínű tartalmát. Van itt szó madárijesztőkről, falvédőkről, a néprajz módszertanának változásáról, úti emléktárgyakról, számítógépek egérpadjairól, populáris/népi játékokról, 1682 és 1805 között feljegyzett kecskeméti átkokról, szitkokról és káromkodásokról éppúgy, mint nyelvtörőkről, szólásokról és közmondásokról, a filmnek a magyarországi oktatásban betöltött szerepéről, egy 19. századi mesegyűjteményről, verses halotti búcsúztatókról, ballagásról vagy épp a Valentin-napról és az újévi SMS-ekről.
Tankönyv- vagy inkább jegyzetszerű a borító, a papír, a fotók minősége, de a tartalom felüdülést nyújt: élvezet ezeket tanulmányokat olvasni-olvasgatni, amelyek olyannyira követik a klasszikus ismeretterjesztés legjobb hagyományait, hogy meggyőződésem, akár a kevéssé szofisztikált női magazinok közönsége is szívesen fogadná. (A gondos szerkesztők természetesen a szaktudomány iránt érdeklődőket sem hagyták cserben, mivel a szakirodalmi hivatkozások és a primer locusok is fellelhetők a könyvben.) Könnyű tollal írták, pontosan fogalmazottak, közérthetőek, hangnemük nem oktató, hanem az ismeret terjesztésére fókuszáló és humorral teli. Annak egyébként, hogy mosolyra görbül a száj, az olyanfajta mondatok az okai, mint „A Heves megyei Szilvásváradon úgy tartották, hogy amikor a vető ember kést tart a szájában, akkor a veréb nem eszi meg a termést.” (11.o.; Tessék ezt a vetést vizualizálni!) Vagy az a tény, hogy a Csillagok háborúja, a Harry Potter-sorozat és a Gyűrűk ura szereplőit ábrázoló egérpadokat a kiállításokról bizony ellopták a látogatók. (49.o.; Bár a mosolyba nem kevés szomorúság is vegyül.) Az 1933-ban készült iskolai oktatófilmek címeinek végigböngészése is töprengésre késztet: vajon az akkor tanulóifjúságot felcsigázta A lakás takarítása vagy Budapest csatornázása? (85.o.)
A kutatási beszámolók aprólékos részletezései – „Az upponyi temetésekre Dorogi István esperes korábban autóbusszal vagy kismotorral járt el.” (105.o.); „A bótai temetések után Dorogi esperes és Lőrincz Kálmán még elbeszélgetnek a parókián, azután elköszönnek egymástól. (111.o.); „Dorkó Sándor előző esti kapatosságát pálinkával és sörrel próbálta ellensúlyozni.” (117 o.; Mindezt a lánya ballagásának reggelén…); „Katalin keresztapja és a többiek elérzékenyülve hallgatták a két évvel ezelőtt Bélapátfalván ballagott idősebbik lány családi ünnepségének és a daloló mulatás magnófelvételét.” (118.o.; Ó, boldog családi idill!) – a módszertan miatt szükségesek, a falun felnőtt, hasonló élményeket testközelből átélt olvasónak azonban a heves nevetési inger mellett múltidéző impulzusként is hatnak.
A tanulmányok a megírásukhoz képest múltat és jelent egyaránt vizsgálnak, ám ami akkor jelen volt, 2009 végén már (legalább közel)múltnak hat. Mégis az a megnyugtató érzés tölt el, hogy a társadalom hagyománytisztelete nem változik. Továbbra is madárijesztők segítségével próbálják elriasztani a gazdák a hívatlan látogatókat, az egérpadok lassan eltünedeznek, az egerek formájának lehetőségei azonban végtelenek, a BÚÉK-SMS-ek színvonala, szöges ellentétben a Valentin-nap vásárlóerejének kihasználásával, szigorúan monoton, csökkenő tendenciát mutat – álljon itt erre egy kiváló példa: „Elsején, mikor kihúnynak a fények, / a detoxba (sic!) akkor kezdődik az élet, / kómás tekintetek, a fejek kékek, / kívánok most neked boldog új évet!” (139.o.; hiába, alanyi költészettel megfertőzött nép vagyunk) –, a kislányok még mindig ugróiskolával múlatják az időt, Pittmann Zsófi pedig új tartalommal töltötte-tölti meg a falvédőket. Úgy tűnik, az emberiség még van olyan jó, hogy „megőrzi a korábbi kultúrfokok jelentős szellemi és tárgyi javait, egyúttal tükrözi az adott kor társadalmi, gazdasági és műveltségbeli értékrendjét, valamint előlegezi annak továbbfejlődési irányait.” (Kriston Vízi József játék-definíciójának felhasználásával; 54.o.) Talán így nem érnek majd bennünket meglepetések.