Sok mindent lehet mondani Nicolas Cage-ről, de azt nem, hogy unalmas lenne vagy kiszámítható. Se a színészete, se a filmválasztásai: Cage volt már valószínűtlen akciósztár, rendezőzsenik darlingja, és Zs-kategóriás filmek hőse is, aki állítólag azért vállalt a kétezres években rosszabbnál rosszabb filmeket, hogy kifizesse adótartozásait az amerikai APEH-nek. Egy időben pedig az internet egyik népszerű mémjévé is vált, akinek megőrüléseit előszeretettel vágták össze vicces videókba vagy tömörítették emojikká, és ez szintén hozzájárulhatott a színész sokadik reneszánszához, aki pár éve úgy tért vissza látványosan, hogy igazából el se ment, hiszen évi három-öt filmet is leforgat akár.
A karrierjének metaszakaszában járó Cage pedig most ért el odáig, hogy filmjeiben is reflektáljon erre a nem mindennapi pályaívre. Az előző éveket a pszichedelikus underground csodás őrületeivel (Mandy, Color Out of Space) töltő színész tavalyelőtt hozta ki A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyát, amely egy felejthető sztorival, de annál pompásabb viccekkel dolgozta fel az itt önmagát játszó Cage kultuszát, mémektől az adótartozásig, kiégéstől a bérmunkákig, amiken még rosszabb pillanataiban is átüt utánozhatatlan egyénisége.
Az Álmaid hőse már sokkal többet mond a Cage-jelenségről, és minden másról is, mert úgy beszél róla, hogy valójában egész máshol van a fókusza. Egész pontosan a kollektív tudatalattinkban, ahová unalmas biológiaprofesszorként toppan be Nicolas Cage. Paul Matthews tökéletesen jelentéktelen figura, sótlan fater és unalmas tanár, aki egy pillanat alatt híres lesz, amikor elkezdenek róla álmodni egymástól függetlenül az emberek. Aztán pedig hírhedt, amikor már nem csak tétova Vincent Vega-mémként bambul, miközben az ember épp a halál elől menekül rémálmában, hanem ő maga lesz a halál, aki begőzölt, kertvárosi Freddy Kruegerként vadássza le őket.
A képek forrása: MAFAB
Más kezében ebből a tizenöt másodperc hírnév, a celeblét és az eltörlés kultúrájának a szatírája kerekedne, és az Amerikában először dolgozó (amúgy norvég) Kristoffer Borglinak is van pár csípős poénja erről, őt mégis inkább az érdekli, hogy egy jungiánus álomfilmet forgasson. Nem igazán horrort, mert ahogy a nemzetközi áttörést meghozó előző filmje, a Rosszul vagyok magamtól is átpöckölte a groteszk testhorrort a neurotikus Woody Allen-vígjátékok területére, úgy itt is kimozdítja helyéről a Rémálom az Elm utcában típusú ijesztgetést, és átgyurmázza valami furcsa eleggyé, ami egyszerre drámaian szívszorító, kegyetlenül (mármint szó szerint kegyetlenül) vicces, és úgy nyugtalanító, hogy igazából nem a rémálmokkal ijeszt meg, hanem azzal, amit rólunk állít, meg a társadalomról.
Az Álmaid hőse az ellentétek vígjátéka – azoké az ellentéteké, amelyek az önképünk és a valóság, vagy aközött feszülnek, ahogy mások látnak minket. Paul Matthews pedig annyira vaksi e tekintetben, hogy lépten-nyomon pofára esik: egy szomorú vígjátéki figura, aki totálisan kisszerű, mégis nagyságra vágyik, és úgy érzi, ellopták tőle az elismerést egy olyan munkáért, amibe mindig is lusta volt belekezdeni. Öncsalása először pokolian szórakoztató, pláne Nicolas Cage alakításában, aki a kuka nézésével, pöffeszkedő önteltségével, finoman hisztérikus gesztusaival úgy teszi szánalomra méltóvá a figurát, hogy az meglepően sokáig szerethető marad.
Borgli végig ügyesen szánkázik a humor, a horror és a dráma között, és teleszórja filmjét találó viccekkel arról, hogyan csapjuk be önmagunkat, amikor nem vagyunk hajlandóak tudomást venni a negatív tulajdonságainkról, és kínosan igyekszünk magunkat jobb színben feltüntetni mások szemében. Horrorisztikusnak tűnő alapötlete is innen fakad, az árnyékszemélyiség jungi fogalmából, amiben az elfogadhatatlannak tartott, elfojtott vagy el nem ismert rossz tulajdonságaink összegződnek, és ezek Borgli szerint olyan erősek Matthews-nál, hogy „az árnyéka” már nemcsak a saját álmaiban kísért, hanem átvándorol másokéba is.
A film okos párhuzamokat von hősének élete és a mások álmaiban látott viselkedése között (teszetoszaság – passzivitás, szakmai düh – gyilkolás, és végül a saját, tutyimutyi énjének a vágyálomnak/traumának is beillő megölése), és konzekvens logikával jut el odáig, hogy a pancser kisember szívszorító drámája váljon belőle, aki annyira kétségbeesetten vágyik valamiféle elismerésre, hogy közben lenullázza az életét, és mindent, ami igazán fontos neki.
Mögüle pedig egyre inkább felsejlik a film mélyrétegeként a Nicolas Cage-sztori, ami miatt ő volt a tökéletes választás erre a szerepre, hiszen első kézből élte át, milyen az, ha a róla alkotott kép önálló életre kel és kicsúszik a kezéből a karrierje feletti kontroll, amikor mémmé vált az interneten és viccé az emberek szemében. Bár a külsejét, hangját, járását gondosan elváltoztatták a filmben, hogy az emblematikus színész hiteles legyen hétköznapi kertvárosi apukaként, érzelmileg ebbe a szerepébe tudott a legmélyebbre ereszkedni, becsatornázni életének több aspektusát, és ez látszódik azon, hogy milyen gondosan megformált, apró bravúrokban tobzódó alakítást nyújt itt – nem meglepő, hogy Golden Globe-ra is jelölték érte.
Az Álmaid hőse igazi telitalálat: okos, vicces és még jól is néz ki, ráadásul új nézésre egyre több réteget fed fel magából. Évkezdésnek ez így több mint tökéletes.