Például belső monológba kezd, ott a dzsesszklub közepén egy magányos asztalnál ücsörögve, és szép csendben arra jut magában, hogy a magyar dzsessz „nem lenni”. Még csak különösebben járatosnak sem kell lenni a dzsessztörténetben ahhoz, hogy elképzeljük, a negyvenes-ötvenes évek New Yorkjában miképpen fonódott össze a klubélet a vendéglátással, hogyan teremtették meg a mindennapi muzsikálás alapfeltételeit a klubokat üzemeltető tulajdonosok és miféle hangulat volt szükséges ahhoz, hogy éjszakáról éjszakára az 52. utca környékének vibráló ereje máig hasson. A Kovács Linda Kvartett éppen azért lehetett volna érdekes klubkörnyezetben, mert a benne muzsikáló fiatalok tehetségesek, érintetlenek a népszerűségtől, így képet kaphattunk volna arról, hogy a mai modern dzsessz képviselői milyen hatást tudnának kiváltani a közönségből. De hát nem tudnak, mert nincs közönség és ennek okait egyes koncertekre vetítve nem is vizsgálhatjuk, csak a szomorú helyzetet van módunk konstatálni. Ez a szomorú helyzet pedig érthetően rányomja bélyegét az előadókra, és bár szomorúnak nem mondhatnánk muzsikájukat, de vidámnak sem; olyan „semmilyen” hangulat uralkodott a Columbuson, pedig az aránylag erős repertoár a jelenlévők kedvét meghozhatta volna.

Kovács Linda

A netről összegereblyézett információk alapján Kovács Linda 2001 óta tart fenn saját néven futó együttest, pedig még mindig csak 27 esztendős. Hogy a mostani társulatára a zenekar korábbi felállásainak folytatásaként tekinthetünk, csak sejteni lehet abból, hogy a korábbi gitáros Lamm Dávid nevét hangszerelőként és szövegíróként is megemlítette az énekesnő. Egyébként Lamm egy Bill Frisell-szerzeményhez írt szöveget, ami nagy szó, tekintve, hogy a magyar dzsessz ritkán szokott a nemzetközi körforgásba ily módon bekapcsolódni. Most sem teljesen ez történt, mert úgy tűnt, a Frisell-dal szövege kifejezetten ennek a zenekarnak, vagy legalábbis egy szűk előadói kör számára készült; mégis egy friss, ötletes húzásról beszélhetünk. Mert látnivaló, hogy van egy generáció, amelyik a maga (egyelőre szerény) eszközeivel igyekszik magát pozícionálni úgy, hogy figyelembe veszi a nemzetközi trendeket is. Ez pedig nehéz feladat, hiszen a dzsesszen belül ma nem lehet olyan egyértelmű stílusokról beszélni, mint Charlie Parker, John Coltrane, Ornette Coleman, vagy akár később, a Weather Report regnálása idején.

Rácz Krisztián

A Kovács Linda Quartet koncertjéből kiviláglott, hogy eklektikus repertoárt igyekeznek követni, melynek sajátosságait a több irányból érkező zenekari tagok egyenként is megtestesítik. A ritmusszekció (Sárvári Kovács Zsolt dobon és Hock Ernő bőgőn) részben az avantgárdhoz kötődik (pl.: Grencsó Kollektíva; Váczi Dániel Trió), de a koncert alapján a modern standard nyelvezete sem áll távol tőlük. A dallam- és harmónia hangszer szerepét ez esetben a gitár töltötte be: Rácz Krisztiánt eddig Ávéd János és a népzenéhez sokkal közelebb álló Bognár Szilvia zenekarával láttam és hallottam. Játékát most talán Marc Ribothoz hasonlíthatnám, aki talán azért is eszembe jutott, mert Kovács Linda finoman visszafogott, ám az intellektuális mélységekből erőt merítő előadása Patricia Barber azon lemezeit idézi, amelyeken Ribot is játszott. A koncertet két klasszikus standard, a Skylark és a Saga of Harrison Crabfeathers nyitották, utánuk viszont már csak a mához köthető szerzemények következtek. A koncert első felét egy saját szerzemény zárta, de hallhatunk Cassandra Wilson és Joni Mitchell dalokat, valamint egy szerzeményt a bőgős-zenekarvezető Dave Hollandtől is. Cassandra Wilson énekhangjának közismerten mély tónusát ügyesen ültette Kovács saját mezzo fekvésű hangjára, ám igazán a Barber-hatás mellett a Joni Mitchell-dalok állnak neki jól. A refrénektől mentes, poétikus szövegvilág, és a popdalok hatásából merítkező, ugyanakkor a dzsessz igényes kompozícióival vetekedő dalok sok fiatal énekesnő (pl. Palya Bea) révén éppen manapság kezdenek a mindenkori dzsessz repertoár részévé válni. Különös volt hallani, hogy Kovácsra mekkora hatást gyakorolt egykori mentora, Winand Gábor. Hangképzésük ugyanarra a technikára épül, csak egy nő torkából korántsem tűnik olyan furcsának ez a hang, mint egy férfi szájából. A stílus hátulütője, hogy a szöveges részeket olykor felülírja a scattelésből kifejlődött dudorászás, úgy is mint „tá-dá-dá-dö-dö, pá-párá-pá-rá-rááá” – és ez inkább azt juttatja az ember eszébe, hogy itt éppen nem volt mondandó.

A két negyvenperces blokk egy fejlődőképes zenekar képét tárta elénk, melynek élén egy olyan remek adottságú énekesnő áll, aki a repertoár és az előadói habitus alapján magának választott idolokkal összemérhető dívává fejlődhet az idők során. Az egyetlen kérdés, hogy a közeg nélküli magyar dzsessz alkalmas színtér lehet-e mindehhez.