Ezekkel a szavakkal ajánlja munkáját az olvasó figyelmébe a blogján a szerző (elérhető itt – a szerk.), és úgy méltányos, ha megfogadjuk a tanácsát. Az Inkognitó egyszerre fikció és vallomásos próza. Kiss Tibor Noé gondosan ügyelt rá, hogy azonosítható legyen elbeszélő-hősével, ugyanakkor mégsem önéletrajzot, hanem kisregényt alkotott. Ennek legfőbb oka nyilvánvalóan az volt, hogy eleve szépirodalmi munkában gondolkodott, mely izgalmasabb, kreatívabb és szabadabb pályaként kínálkozott előtte a hagyományos „önéletrajzi szerződésnél”. Másrészt viszont az is közrejátszhatott e döntésében, hogy egy mégoly mértéktartóan megfogalmazott önéletrajzi elbeszélés is óhatatlanul veszélyesen közel vitte volna a bulvármédia közegéhez. Hiszen, ahogy a kötetet szerkesztő Szolláth Dávid írja a fülszövegben, a „transzneműség egész kérdéskörét a tömegmédia felületes képei uralják: a gay-pride parádék groteszk alakjai vagy a bulvársajtó által időnként felkapott figurák. Kiss Tibor Noé könyvét egy világ választja el mindettől.”

Egy világ választja el, mivel ez a könyv aggályosan kerül minden polgárpukkasztást és magamutogatást. Pedig a témája akár ezt is lehetővé tenné. Hőse, a súlyos családi problémákkal terhelt kamaszfiú a nyolcvanas évek második felében szembesül azzal, hogy női identitással bír, női ruhákban, női sminkben érzi jól magát, noha szexuálisan mégis a lányokhoz vonzódik: „Szeretném megtudni, hogy valójában nő vagyok-e vagy férfi. Nem ismertem meg a saját hangomat. (…) Lelassult szívverések pumpálták ki belőlem a mondat maradványait, ki vagyok én, miért érzem magam jobban női ruhákban, szükségem van-e operációra?” Ez képezi a könyv központi kérdését, az Inkognitó ambíciója azonban jóval több annál, mint e kérdés világosan kimondása. Hiszen a szerző a kisregény formáját választotta, hogy nyilvánosan beszéljen saját transzneműségéről, s ebben az esetben mindjárt többről lesz szó, mint pusztán (ami persze önmagában sem csekélység) magáról a coming out-ról. Világot kell alkotnia, és az életanyagon túl nyelvi anyagot kell találnia mindehhez. Ha úgy tetszik: a fikció sminkjében tenni meg a legszemélyesebb vallomását.

A megtalált forma a monológ lesz, mely két idősíkon hangzik föl ritmikusan váltakozva: egyrészt a kamaszkor múlt idejében, másrészt a felnőttkor jelenében. Szikár, tárgyias minimalizmussal vázolja fel mindkét világot, a kétezres évek nagyvárosi miliőjét, illetve a késő Kádár-kor vidéki díszleteit: „Vegyesbolt, pszichiátriai intézet, az erdősávon túl vályogházak. Az üzlet előtt egy szakállas alak, a korlátnak dőlve integetett. Egy férfi tolókocsija beleragadt a sárba, szájából cigaretta lógott, lába tőből levágva. Egy gumicsizmás nő lepedőket teregetett ki az otthon udvarán. A réten egy futballkapu, fából tákolva, derékig érő gazban.” E monológforma erős nyomatékot ad a főszereplő nehezen viselhető magányának, mindazonáltal bizonyos értelemben egyszereplőssé teszi a könyvet. Persze, ez sem teljesen igaz, mivel a szülők alakjai plasztikusak és nagy súlyra tesznek szert, ám a jelenkori történetvonalon a barátnők figurái kevésbé egyénítettek, és némileg egybemosódnak. Mindez persze vállalható koncepció is lehet: a regény hőse mellett maga a tárgyiasan leírt-számbavett világ válik főszereplővé. Hiszen az elbeszélés origója nem más, mint az öngyűlölet és a szenvedés megoszthatatlansága: „Egy férfi felköhög, tekintetében undor és gyűlölet. Dohányzik egy női ruhába öltözött férfi, gondolja, egy női ruhába öltözött férfi dohányzik, gondolja, gondolom. Gyűlölöm magam. Unom, hogy gyűlölöm magam. Dühít, hogy unom, hogy gyűlölöm magam.”

Kiss Tibor Noé teljesíti a vállalt feladatát. Érzékeny szépprózában, az önsajnálat hangját gondosan kerülve ad számot a tapasztalatairól. A monológforma dinamikáját a lineáris elbeszélés megbontása, az idősíkok váltakozása biztosítja. Nagyon hatásos megoldás a késleltetett expozíció is: az első ötven oldalon nem esik szó a transzneműségről, annál inkább az atmoszféráról, a családról, a futballról, s csak ezt követően kerül elő váratlanul a piperetáska, s abból a női szerep kellékei. Ugyanakkor ha valahol, hát itt, a dramaturgia szempontjából élhet halk kifogással az olvasó: az utolsó másfél fejezetben az elbeszélés kissé statikussá válik, a főszereplő magára marad a monológ hangjával, a kisregény vége nem tartogat lezáró fordulatot. Mindazonáltal az Inkognitó minden szempontból izgalmas és erős bemutatkozó kötet, s ott helyezi el magát, ahová eredeti szándékai szerint tartozni igyekszik: nem a coming out-irodalom bulvármezőnyében, hanem a kortárs magyar prózairodalom figyelemre méltó alkotásai között.

Vö. Kovács Bálint: "A nő az ösztöneimben" 
Nagy Boglárka: Kinek az élete?