Teleki Miklós

Teleki Miklós lendületesen és fiatalosan indította Vivaldi h-moll concertóját, azonban a szép színek és a könnyed játék ellenére feltűnt, hogy az orgona döcög, s így hiába volt a kezdeti energia, vidámság és a remekül megválasztott tempók. A jó felépítés és a szépen kijátszott díszítések mellett is hallhatóan megnehezítette az orgonista dolgát a nehézkes, dupla erőt kívánó mechanika meg a rossz levegőellátás. Ez utóbbi különösen feltűnővé vált Bach közkedvelt d-moll toccata és fúga című művében, amelyet a művész Antalffy-Zsíros Dezső spirituálé változatai helyett választott az utolsó pillanatban, hangterjedelmi korlátok miatt. Sajnos a toccata elvesztette improvizatív, levegős jellegét, már-már legato lett, a fúga pedig egyáltalán nem tudott kiteljesedni. Az orgona kis ambitusának sajnos a többi darab is áldozatul esett, és a regisztrációs lehetőségek is meglehetősen korlátozottak voltak. A 6 tételes Purcell Orgonaszvit mindezek ellenére jó választásnak bizonyult, az előtte három, azonos lassú tempóban elhangzott virágének alatt elpilledt közönség láthatóan megélénkült, és bár a darab nyilván még hatásosabb lehetett volna merészebben váltakozó regiszterekkel, Teleki Miklós így is szépen körülrajzolt díszítésekkel és a néhol dülöngélő tempók mellett is egyszerre lágy és könnyed legatókkal gyönyörködtetett.

Kincses Veronika

Kincses Veronika csillogó hangszínével, de sokszor érthetetlen szövegmondásával, és modorosan, az egyszerűséget nélkülöző népdal-interpretálásával inkább megtörte, mintsem teljessé tette az amúgy is eklektikus műsort. Már a koncertprogramra tekintve is feltűnt, hogy a műsorválasztás meglehetősen összevissza, nélkülözi a koncepciót és rejtett vezérfonalat sem sikerült felfedezni. Ismert barokk szerzők művei vetélkedtek kevésbé ismert 19. század végi alkotók darabjaival, virágénekek birkóztak Kodály illetve Sugár Rezső népdalfeldolgozásaival. Enrico Bossi Scherzója például megérdemelt volna maga köré néhány hasonló jellegű, modern darabot. Így mintegy önálló gyöngyszeme volt a koncertnek, a rendkívül kidolgozott, lendületes és plasztikus játék pedig egy síró bohóc-figurát láttatott velem. Az Ifjúság, mint sólyommadár című Kodály-mű bizonyult a legihletettebb közös produkciónak: Kincses Veronika itt egy pillanatra szárnyra (de legalábbis kedvre) kapott, Teleki Miklósról pedig kiderült, hogy remek, érzékeny kísérő és kamarapartner. Kár, hogy nem volt a zsákban még néhány (fél)kortárs magyar mű, s így a szépen előadott Sugár: Reszket a bokor is egyedül maradt.

Kodály Zoltán zárásként elhangzott Esti dala sem teremtette meg az ilyenkor szokásos megilletődöttséget, a közönség tapsa mégis elismerést tükrözött, amit Teleki Miklós Farkas Ferenc Régi magyar táncok című darabjának egy vidám, temperamentumos és a a technikai gondokat feledtető részletével hálált meg.

Kapcsolódó cikkünk:
Nyári fesztiválok 2008