Látatlanban úgy tűnhet, hogy a kiállítás itt olvasható beharangozójában körülírt koncepció szavai talán túl nagy szeletet vágnak ki Kasza Gábor számára a világmagyarázatokból, ezért még inkább érdemes utánajárni a megfogalmazott gondolatok (képi) eredetének. A személyes élmény ugyanis meglepő módon nem csak visszaigazolja, de tovább is görgetheti a létértelmező és teátrális fotók által életrehívott filozofikus gondolatok áradatát. A Mai Manó Házba eleve jó kiállításra járni: az épület franciás otthonossága kellemesen párosul a képrögzítés szeretetével mind az architektúra, mind az enteriőrök terén, így a fény művészi használatának tiszteletére épített palota csakis hívogató kulturális metszéspont lehet.
Az emeleti George Eastman terem három egységébe rendezett alkotások olyan, ún. megrendezett fotók, melyeken az ábrázolt ember és az őt kontextusba foglaló környezet egyrészt szigorú rendezői elvek mentén kerülnek rögzítésre és/vagy montázsolásra, másrészt az elkészült képeken a fotó elsősorban nem mint a dokumentáció, hanem mint a teátrális reprezentáció eszköze jelenik meg. Azaz a médium műfaji többlettel is jelentkezik, amikor a teatralitásra jellemző szerkesztettséget mutat fel. A művész honlapján található ciklusrendezéshez képest (amely ide kattintva érhető el – a szerk.) a Stenczer Sári kurátori munkája által egységbe rendezett alkotások eltérő sorrendiséget mutatnak.
 Kasza Gábor Y-sorozatából |
Az első terem kizárólag szabadban készített fotókat tartalmaz, amelyek valamiféle emberi interakciók hatására módosult külső környezetben rögzítenek emberi figurákat. A híd alatti graffitis fal mellett romantikus hullaként fekvő alany képe az, amely látszólag a lehető legtöbb humán környezetmódosítást tartalmazó kompozíció. De a teremben megjelenő sorozatot szemlélve az urbánus környezet kialakításához legalább ekkora erejű behatást rejt a búzatáblában vagy épp a leomlott vörösiszap-gát szikláin álló figura képe is. Két másik, látszólag teljes egészében természeti környezetben játszódó kompozíción az emberi alakok a partra vagy árokba vettett szemét, hulladék megjelenésére emlékeztetnek, implicit módon utalva az ember környezetre gyakorolt káros hatására és a tárgyak szemétként való újraértelmezésére. Külön érdekességet jelenthet, hogy a szabadban készített fotókon az emberi alakok a tájhoz képest kicsiben, háttal vagy arcukat egyéb módon elrejtve jelennek meg. Ez a gesztus Caspar David Friedrich romantikus tájba vetett, kontemplatív alakjait juttathatja eszünkbe, azzal hogy a festő által megjelenített monumentális és drámai természet itt érzékmentes, passzív kiterjedéssé lényegül.
A belső teremhez vezető szűk folyosón elhelyezett képek a szabad tér és az architektonikus értelemben vett, konstruált, épített belső tér közötti határvonalon elhelyezkedő kompozíciók, melyek egy kivételével hatalmas tűzfalak előtt fotózott alakokat jelenítenek meg. Az ember személye ezeken sem tűnik túl lényegesnek, hiszen a hangsúly az alak és a tér között működő teátrális feszültségben rejlik. A hatalmas falfelületek előtt mintegy megtorpanó figurák mozdulatlansága az ember, az épület és a természetes tér kérlelhetetlen arányainak földbedöngölő hatását is jelzik.
 Forrás: maimano.hu |
Kiváló dramaturgiai megoldást jelent, hogy a harmadik teremrész bejárata előtt elhelyezett utolsó fotó egy folyosó fordulójában álló alakot ábrázol – aki mintegy ‘átléptet’ az utolsó terem beton-enteriőrjeit ábrázoló mezőbe. A kiállítás rendezői így ügyesen vezetik a nézőt egyre beljebb, a szó térbeli és metafizikus értelmében egyaránt. Míg a folyosó köztes, átmeneti terét azok az alkotások foglalják el, amelyek ugyancsak köztes térbe vetettek, addig a belső terem már a beton építmények fullasztó, ablaktalan és tágassága ellenére zárt, odúszerű rétegébe rejtett képekkel van tele.
A belső terem beton enteriőrjeinek nagy részénél a M4-es metróvonal szürreális építési területe fedezhető fel, a maga kicsit stalkeres, kicsit beckett-i miliőjével. A fotók némelyikén a korábbi, színházi értelemben vett teátrális kompozíció mellett a kortárs divatfotózásban hangsúlyos trend-értéket képviselő, objektszerű emberábrázolás is megjelenik. Ugyanakkor talán itt érezhető igazán intenzíven a címben megjelölt Y sokoldalú értelmezhetősége. A hármas útelágazás mesés, ugyanakkor szürreálisan céltalan képe jelenik meg a ruhájukat maguk előtt tartó görnyedt férfi-aktok képén, míg az idős pár távolba révedő alagúti aktja az úton haladás, az ösvényen maradottság nyugalmát sugározza, kiküszöbölve a beton hűvös embertelenségét.
Kasza Gábor fotóművészetét illetően összességében hasznosnak tűnik a színházi- és újabban a divatfotó felé való kitekintés, hiszen képein sikeresen és az esztétikai hatáskeltés szempontjából hatékonyan tudja alkalmazni azokat a kompozicionális eszközöket, amelyek a színház esetében a dramaturgia és a rendezés, a divatfotó esetében pedig a styling és az ennek alárendelt teatralitás használata során érhetőek el.
A kiállítás 2011. március 20-ig látogatható.