A ruha ma már nem feltétlenül, de cipője, táskája árulkodik viselőjéről. Míg azonban lábbelire férfinak, nőnek mindig is szüksége volt, a táska később jött divatba, s tényleg azért, hogy pótolja a női öltözékből hiányzó zsebet. Erre már a középkorban szükség volt, akkor a szebbik nem az övre fűzve hordta kis tarsolyát, melyet a divattomboló későgótikában még csilingelő fémdíszekkel is teleaggatott. A rokokó idején aztán a ruháról a kézbe kerültek az apró textiltáskácskák, amelyek a kifinomult díszítményekért lelkesedő korízlésnek megfelelően igen mívesek voltak: hímzéssel vagy horgolással készültek.
 Karattur Katalin bőrtáskái |
Nemsokára megérkeztek a nagyobb méretű bőrtáskák is – a francia forradalom idején már a hosszú szárú típusok dívtak –, de a régi módi sem felejtődött, máig visszaköszön az alkalmi (más anyagú) táskák divatjában, mivel „estélyi ruhához bőrtáskát elegáns nő nem visel” – szabta meg a diktumot a fent idézett illemtanász. Az a kosztümhöz passzol, nem is látni nélküle nőt az 1910-es évek divatlapjaiban. Nem ismeretlenek ezek a fazonok, a divat forgása következtében két emberöltővel később visszatértek, gyerekként számtalan hasonlót láttam a nénik kezében.
Most azonban mintha a kétszáz évvel ezelőtti fazonok mennének – jutok a felfedezésre egy vaskos, témába vágó könyv 1810-es rajzait nézve –, például a szabályos téglaalakú, fogantyús női kellékek. Ezek a merevített formák azóta is szüntelen ki- és bejárkálnak a divatvilágba. Egyik alaptípusa a kuver táska (couvert), aminek éppen akkorának kell lennie, mint egy boríték. Ez aztán nőies viselet, némi pénzérmén, zsebkendőn, s tükrön kívül aligha fér el benne más; de hát más limlomra eredetileg sem volt igény, amikor ez a típus még futártárcaként szolgált.
Karattur Katalin bőrtervező iparművésznek is a merev táskatest az ideája. Diplomázása után (1983) öt évig dolgozott a Fővárosi Kézműipari Vállalatnál, annak megszűnése óta pedig a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában tanítja a bőrrel való munkálkodást. Emellett persze folyamatosan alkot, s műveit (melyekből az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében is található) kiállításokon is bemutatja. Újabban papírszobrokat is készít, melyek formavilága emlékeztet táskái tojásdad, félgömbös alakjára, csak míg a táskánál a funkcióval karöltve engedheti szabadjára fantáziáját, plasztikái az autentikus alkotás kötetlenségében születnek.
 Az új kollekcióból (Forrás: karattur.hu) |
Karattur Katalin – mint általában a tehetséges tervezők – nem a divattal, hanem a formával ápol szoros viszonyt, az anyaghoz, s a tárgy karakteréhez fűződő gondolatait realizálja tárgyaiban. Táskái abszolút modernek, pedig a részmegoldások és a díszítőformák némelyikét a bőrművesség múltjából kölcsönzi – például különféle tokokról, nyergekről -, de természetesen nem pusztán átemeli, hanem más feladatot szabva nekik új viszonylatokba rendezi azokat. Hasonló módon kalandozik a puha és merevített megmunkálás között, s a kettő elegyítésével hatásos párosításokat teremt.
Védjegye egy trombitaorrú manófigura: ez valamelyik Bosch-festményről költözött az alkotó monogramja mellé, ezt üti pecsétként műveibe, s ez fogadja honlapja látogatóit is. Kedvenc színe a piros és kevert árnyalatai, legfontosabb idoma a tökéletességet sejtető gömb, többnyire ebből származtatja táskaalakjait. Pár éve új korszakot nyitott: a kerek formákat szögletesek követik, az izzó vöröseket pedig fényes arany és áttetsző pasztellszínek. Karattur Katalin táskakollekciója letisztult formavilágot mutat, melyben a mértani szabályosságot a bőr természetes puhaságával ötvözi: így finomul harmonikussá nála a geometria szigora.