Sediánszky Nóra mozgalmas csoportos szeánsszal indítja a játékot: erotizált miliőben, vad hancúrozások közepette hozza színre a szépséges, tüdőbeteg kurtizánt, aki azon túl, hogy unja az életét meg rutinosan abszolvált hódításait, nem mellesleg lassacskán bandukol a teljes lelki-fizikai megsemmisülés apró lépcsőin. Szerencsére az előadásba alig valami szüremlik be Gautier kisasszony szívszaggató haldoklásából, annál több egy, a testét áruba bocsátó nő számító cinizmusából s nagyvonalú, hódító technikáiból, hűvös eleganciájából.
 Kovács Krisztián és Tóth Ildikó |
A rendező majdnem mindent a címszereplőre bízott, ám, mint hamar kiderül, egyedül ő sem boldogulhat, kiváltképp, ha közte s a darabbeli szerelmesét játszó naiv vidéki fiatalember, Alfred Germont (Kovács Krisztián) közt alig van igazi kapcsolat. Míg Tóth Ildikó kaméliása az önmagával is viaskodó, minden hájjal megkent prostituálódott szépasszony vibráló személyiségének ezernyi színét, női praktikáját, fortélyát villantja föl a játékban, addig Kovács Krisztián Alfredje szinte végig azonos érzelmi húrokat penget, és sokkal inkább szemlélője, mintsem alakítója közös történetüknek. A kontempláció s a cselekvésekben való tevékeny részvétel amúgy is problémája a hol nekilendülő, hol hamar kifáradó játéknak; egynémely szereplők szituálása, akcióba hozása néhol megoldhatatlan feladatnak látszik. A megtévedt vidéki fiú rámenős-rigorózus atyját játszó Menszátor Héresz Attilának (Georges Germont) van olyan jelenete, amikor is a sarokban üldögélve nézi-hallgatja a színen botladozókat, mígnem valaki beszélni kezd hozzá.
Sediánszky epikus betéteket ültet a játékba, a történet fonalát olykor az eseményeket elmesélve szövik tovább a játékosok, s a jelenetek füzérét édes-bús francia sanzonok érzelmes dallamai hivatottak szorosabbra fonni. Néhol túlhabzóan harsány, máskor frivolan nyers vagy erotikusan túlfűtött a játék. Persze a félvilági társasági szalon züllött miliőjébe mindez bőven belefér, ám a mozgalmas szcénák gyakran kidolgozatlan szituációkat, elnagyolt karaktereket takarnak.
Tóth Ildikó Marguerite-je elsősorban kiégett, önmagával is meghasonlott szikár kurtizán. Nem ábrándos tekintetű, varázslatosan érzéki nő, akibe minden feltörekvő ifjú belehabarodik, hanem szálkás, kemény, dacos teremtés, aki rutinos szerelmi szakiparosként illúziótlan cinizmussal, jótékony közönnyel szemléli önmagát s udvartartását. Már rég nem nyitott sem új kapcsolatra, sem igazi szerelemre; eleinte könnyedén rázza le az őt kitartóan nevelgetni próbáló szelíd Alfred közeledését, majd némi habozás után (a fiú atyjának masszív intervenciója nyomán) gyorsan belemegy a szakításba.
 Tóth Ildikó és Kovács Krisztián. Fotó: Kállai-Tóth Anett (Forrás: Budapesti Tavaszi Fesztivál) |
Az előadásban nincsenek viharos érzelmek, csak a kiégett, szétrohadt, érdekektől vezérelt kapcsolatok visszfénye pislákol valamennyire. Szólhatna persze erről is a játék – az igazi kötődések hiányáról, a valódi, nagy érzelmek vagy a mindent legyőző érzékiség semmibe hullásáról, ha következetesen végigvinné és meg is valósítaná koncepcióját a rendező. Ám ide-oda csúszkál az előadás a romantizálóan hangulatfestő korábrázolás viharzó orgiái s a masszív jellem- és sorsábrázolás elkomoruló képei között. Mikor pedig állati maszkokat öltött hőseink szimbolikus tartalmakat is a játék áramába akarnak kapcsolni, óhatatlanul (ön)paródiába csúszik a produkció.
A pár alkalmi bútorral s néhány áttetsző tükörrel operáló szinte üres színpadtér, Vereckei Rita nem túl változatos jelmezei a miliő sivárságát, leromlottságát hivatottak érzékeltetni. A színészi alakítások többsége jórészt beleolvad a mozgalmas tablók dinamizmusukban is egysíkú kompozícióiba. Zborovszky Andrea (Florence) szakszerűen adja a dévaj, számítóan kisszerű barátnőt, Gerle Andrea Olympe-je élvezettel lubickol a fölgerjedt kéjhabzsolók fertőjében, Dióssi Gábor közönségességig fokozza a testi élvezetekbe alámerülő lecsúszott világfit, Végh Péter Gastonként búsképű, joviális lovagot mintáz, Molnár Csaba bárója visszafogottan elegáns.