Ha azt kérnénk, tegye fel a kezét az, aki már hallotta Rudolf Vrba nevét, és tud róla bármit is, azt hiszem, csak kevesen jelentkeznének. Éppen ezért határozta el Jonathan Freedland, brit újságíró és író – 12 szépirodalmi és tényirodalmi mű szerzője –, hogy méltó emléket állít neki. Ő is csak akkor hallott róla először, amikor megnézte a londoni Curzon moziban a Shoah című 9 órás dokumentumfilmet, melynek R.V. egyik alanya volt. „Annak idején azzal a meggyőződéssel jöttem ki a moziból, hogy Rudolf Vrba nevének Anne Franké, Oskar Schindleré és Primo Levié mellett a helye, a soá krónikáinak első sorában. Lehet, hogy soha nem jön el az a nap, amikor odakerül. De az is lehet, hogy ennek a könyvnek a segítségével Rudolf Vrba végrehajt egy utolsó szökést, és megmenekül a feledéstől.”
A mű első része – többek közt – részletes krónikája annak a példa nélkül álló tettnek, amit a szlovák főszereplő, akkor még Walter Rosenberg, másodmagával, Fred Wetzlerrel együtt hajtott végre 1944 áprilisában: sikerült megszöknie Auschwitzból. Ehhez pontosan ismernie kellett a tábor működését és szabályait, minden apró, ám elengedhetetlen részletet, trükköt és fortélyt. Természetesen mindez még nem lett volna elegendő, ha nem rendelkezik elképesztő bátorsággal, önuralommal és akaraterővel. Tegyük hozzá, hogy hősünk ekkor csupán 18 éves volt!
A két fiatal szökésének nem csupán a személyes szabadság megszerzése volt a célja, hanem tudatosan az is, hogy leleplezzék a haláltáborokat és figyelmeztessék az embereket, ezen belül is a zsidóságot a veszélyre – legfőképpen pedig a magyar zsidókat, akiknek nagyszabású bevagonírozását és megsemmisítését éppen akkor tervezték. Ezért aztán hihetetlen mennyiségű adatot tanultak be és memorizáltak, hogy leírásukat hitelt érdemlően tudják bizonyítani majd. A beszámolót végül Pozsonyban, az Ústredňa Židov nevű egyetlen engedélyezett zsidó szervezetben mondták tollba, a jegyzőkönyv szlovák nyelven íródott és 32 oldalt tett ki. Ezután új iratokkal és új néven éltek tovább, innentől lett hősünk neve Rudolf Vrba.
A prológus, a térképek, az epilógus, a hosszú köszönetnyilvánítás utáni vaskos jegyzetek, bibliográfia és névmutató mind jelzi, hogy Freedland hosszú és tüzetes kutatómunkát végzett ahhoz, hogy hivatalos dokumentumok, tanúvallomások, emlékiratok, levelek, kortárs és történészi leírások alapján ezt a többrétegű művet megírja. Torma Péter fordításában egyfelől egy teljes életrajzot kapunk, másfelől történeti igényű összegzést a második világháború azon idejéről, amikor a halálgyárak a legteljesebb kapacitással működtek, harmadjára pedig megrendítő, ugyanakkor izgalmas történetet a két fiatal szökéséről.
Mindegyik szint önmagában is lényeges, de kétségkívül a legdöbbenetesebb és egyben a legtanulságosabb része annak a taglalása, ahogyan a részletes és egybehangzó beszámolóra a világ reagált, pontosabban, ahogy sokáig nem reagált. A haláltáborok olajozott működése ugyanis azon a fő elven alapult, hogy az áldozatok semmit ne sejthessenek arról, mi történik velük odabenn. A fő elv tehát az emberek abszolút és tökéletes tudatlanságban tartása volt. Hiszen azok, akik odakerültek, annyian voltak, hogy ellenállásukkal meghiúsíthatták volna a cél elérését. Minden módon titokban kellett tartani tehát a világ előtt a megsemmisítő táborok létezését és működését, s ez sikerült is.
Így a térképekkel, számokkal alátámasztott jegyzőkönyvre – bár nagy nehezen számos helyre végül is eljutott – ahelyett, hogy azonnal reagáltak volna a döntéshozók, vagy maguk az érintettek, megdöbbentő módon vagy nem hitték el a közölt tényeket, vagy szőnyeg alá söpörték. Mindeközben minden egyes perc, óra, nap, hét és hónap további emberéleteket követelt.
Nézzünk néhány reakciót: május végén Giuseppe Burzio, a pápa pozsonyi apostoli nunciusa, eljuttatta a jegyzőkönyv egy példányát a Vatikánnak, így június közepén, monsignor Mario Martilotti svájci pápai követ Pozsonyba érkezett, hogy találkozzon a dokumentum szerzőivel. A követ eleinte közönyösen írta jegyzeteit, de amikor megtudta, hogy katolikusokat, papokat is ölnek, eszméletlenül rogyott a padlóra. Utána megígérte, hogy Amerikába, Angliába, Svédországba, a Vöröskeresztnek és persze a pápának is továbbítja az anyagot, s ezt meg is tette. A következő 18 nap során nem kevesebb mint 383 cikk tárta fel a svájci újságokban az igazságot, ez több, mint ahányat a The Times, a The Guardian, a Daily Telegraph és a többi nagyobb brit lap összesen közölt a témában. 1944. június 22-én Walter Garrett brit újságíróhoz is eljutott az anyag, aki táviratban adott hírt a világnak „a modern kor egyik legsötétebb fejezetéről” szóló beszámolóról. Megvalósult tehát Vrba célja, végre kiderült Auschwitz titka, sajnos azonban még addig több százezer magyar zsidónak kellett meghalnia.
Június 23-án az amerikai titkosszolgálathoz is eljutott a hír, ám november végéig a Háborús Tájékoztatási Hivatal nem volt hajlandó jóváhagyni a publikálást. Maga Roosevelt elnök is megtárgyalta a bombázás mellett és ellen szóló érveket, „a tétlenség tehát egyenesen a legmagasabb szintekről eredt”. Churchill brit miniszterelnök ugyan felszólítást adott a vasútvonalak és a tábor bombázására, de hiába adta ki a parancsot Edennek, a külügyminiszterének, Archibald Sinclair, a légierőért felelős miniszter elvetette az ötletet. A jegyzőkönyv eljutott Horthyhoz is, aki végül leállíttatta a budapesti zsidók deportálását (a vidékiekét nem), így Rudolf Vrba elmondhatta, hogy mintegy kétszázezer budapesti zsidó életét mentette meg így is.
A könyv kitér egyes zsidó vezetők, így pl. Kasztner Rezső cionista vezető, újságíró, jogász felelősségére is, akinek a hallgatását megvették a nácik. Megtartotta magának és vezetői körének a jegyzőkönyvet, nem figyelmeztette a zsidókat, hogy tegyenek deportálásuk ellen. A műből egyértelműen kiderül, hogy Vrba „üzenete kényelmetlen volt, ő maga pedig kellemetlen hírnök”, ráadásul nem volt hajlandó a „túlélő klisének megfelelni”. Történetét nem tanították az izraeli iskolákban, nevét nem említették. Következetesen hibáztatta a magyarországi zsidó vezetőket, a szlovák zsidó központot és más felelősöket is. „Nem tette meg azt a szívességet, hogy morális értelemben kényelmes narratívát szolgáltasson, amelyben a nácik az egyedüli gonosztevők.”
Még sokáig élt, tudós, férj, apa és nagyapa lett. Az ő története „ a puszta tudás elégtelenségéről” szól, arról, hogy nem elegendők a tények, az embereknek el is kell hinniük azokat. „Arról, hogy az emberek milyen falakat képesek maguk köré húzni. Hogy ne kelljen szembenézniük önnön haláluk lehetőségével.” Ilyen általános perspektívából nézve a könyv arra hívja fel a figyelmet, hogy egyik oldalról a tudatlanság, a hitetlenség, a közöny, a másik oldalról a tudatos aljas dezinformáció elengedhetetlen feltétele annak, hogy bármilyen emberiség, embercsoport elleni szörnytett sikerre jusson bárhol és bármikor. Hiába van tehát elegünk az efféle híradásokból, hiába szeretnénk inkább nyugtató, vidító műveket olvasni / nézni, mintsem idegborzoló, gyomorforgató, megrázó krónikákkal sokkolni magunkat, saját érdekünkben mégis meg kell(ene) tennünk.