Nyilván Jonas Kaufmann pontosan tudja, hogy egy-egy köhintés vagy rekedt megingás még nem jelenti azt, hogy komolyan aggódnunk kellene. Tudja, mert technikailag tökéletesen teljesít, és hibátlanul képezi azokat a magas hangokat is, amelyek hosszan kitartva már el-elvékonyodnak. De erre is van megoldása, ekkor olyan pianót énekel, mint jelenleg tán senki a világon, amely fokozatosan fordul át fortéba, hogy végül együtt teljesedjen ki a zenekarral. Ezt ráadásul rögtön kétszer is bemutatja, nyitószámában, Don Alvaro áriájában A végzet hatalmából, majd az ezt követő Gioconda-részlet befejezésében (Cielo e mar). Pedig érdekes módon az utóbbiban nincs crescendo a kottában, ő mégis rendre így, ezzel a bravúrral énekli, talán éppen az említett trükk miatt: egyszerre mutat páratlant és fedi el vele a hiányosságait.
És mi mégis aggódunk, mert teljesen ártalmatlan pontokon reccsen-roppan a hang, és Kaufmann közben úgy tesz, mintha ez lenne a legtermészetesebb állapota. A német tenor közel egy évtizede vállal újabb és újabb rizikót, kezdve Otello repertoárba építésével, majd egyre több drámai szerep meghódításával. Florestant a világ legkülönbözőbb pontjain egy sor Peter Grimes, Dick Johnson vagy épp Trisztán követte, az alkalmi sikereknek viszont ára lett. Jöttek a lemondások, az elnyúló vokális problémák, ráadásul a hang rugalmasságának fakulása is érezhetővé vált. De mindeközben dramaturgiailag valamiért még ez is beleillik a képbe, a nagy Kaufmann-rejtélybe, hogy nem csak a szerepért, de az emberért is izgulunk. Ezért a fantasztikus énekesért.
A Nemzeti Filharmonikusok együttese és Kaufmann állandó turnékarmestere, a szintén német Jochen Rieder mindent megtesz azért, hogy a közönség kevesebbet aggódjon, ugyanis a programban elhelyezett kevéske, összesen hat áriát ugyanennyi, egyenként nyolc-tíz perces zenekari részlettel tágítják. Ezek a szegmensek pedig pontosan úgy sikerülnek, ahogy egy közös próba után sikerülhetnek, vagyis egy áriaestben kiegészítőként elfogadhatók, de önmagukban értelmezhetetlenek. A zenekari belépések szétesnek, az amúgy rokonszenves Rieder pedig pont annyira vérszegényen dirigálja A szicíliai vecsernye nyitányát, mint amennyire mindenfajta grandiózusságot mellőz A walkürök lovaglásában.
Kaufmann-nak azonban szakértője, hiszen a zenekartól pontosan akkor kér időt, amikor a tenor tempót vált vagy éppen beleerősít, ehhez pedig bőven elég egy próba is. Az első részt lezáró Canio-ária a Bajazzókból komikusan kezdődik, mert főhősünk később sétál be a színre a megbeszéltekhez képest, hogy aztán a koncert legesetlenebb produkcióját adja elő. Az egyedüli magyarázat az lehet a Kaufmann által amúgy vajmi keveset énekelt részlet bekerülésére, hogy annak idején, amikor a januári budapesti koncertre készült, talán már le akarta porolni a pár hónappal későbbi londoni bemutatóra a szerepet. Aztán persze betegsége miatt mindkét fellépését lemondta, Canio pedig itt maradt nekünk a múltból azzal a mesterkélt nevetésével. Mintha ő is érezte volna, hogy ez nem volt az igazi.
Kaufmann persze sok minden más mellett Wagner-tenor is, és ebben nagyon nagy előny, hogy a szerzővel egy nyelvet beszélnek, hiszen ez a fach voltaképp a mai napig zárt kasztot jelent. Domingo is próbált betörni ide, de meggyőződésem, hogy nagy Wagner-énekes az ember jószerint csak germán mitológiai felmenőkkel lehet. Na, mármost Kaufmann németnek német és énekesnek is énekes, de egyedülálló Wagner-tenornak nem nevezhető. Mindezek ellenére csodálatos, amire ezekben a szerepekben képes: az állóképessége (kiváltképp a hosszú másodpercekig kitartott „Wälse! Wälse!” – kiáltások), hangerejének taktikus beosztása és érzelmi skálája egyaránt lenyűgöző, még úgy is, hogy nem szabad elfelejteni, itt a zenekar mögötte, és nem előtte tornyosult. Lohengrin Grál-elbeszélése talán a hivatalos program csúcsa, itt zeng a legbiztosabban a hang, és itt a legmegrendítőbbek a leheletfinom megoldások.
Reménykedtem benne, hogy a ráadásokban nem jönnek elő a nemrég megjelent filmzenei albumának számai, például a dal a Gladiátorból, de abban is bíztam, hogy a Nessun dormába sem vág bele, bár ezen ellentmondásos vágyamat azért elsősorban az aggodalmaim motiválták. És láss csodát, elsőként egy Wesendonck-dal, az Álmok, ami újabb szín a kaufmanni palettán, a daléneklés intimitásba burkolódzó mámoros példája, ahol a tenor végre hasonlít is önmagára, lehull a belépéskor felöltött hibátlan mosoly. Még egy Wagner-részletet aztán Lehár követ, Kaufmann vágyik egy nő után, na, persze… Annak idején ugyanebben a teremben a pesti nőket imádta, ráadásul részben magyarul énekelve. Azóta megemberesedett, profibb lett, őszbe fordultak a huncut fürtök, az üstökösből állócsillag lett az operajátszás gyérülő égboltján.
Mi meg úgy tapsoltuk, mintha kötelező lenne, hogy érezze a törődést. Inkább örüljünk, mert végre láttuk Kaufmann művészetének legnemesebb oldalát és élvezzük, hogy fogalmunk sincs a rejtély megoldásáról.
Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: október 15.