Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BOR, BÁLVÁNY, BUDAPEST

Jonas Kaufmann dalestje / Müpa
2016. jún. 12.
A budapesti közönség szereti Jonas Kaufmannt, Jonas Kaufmann szereti a dalirodalmat, a dalokat viszont nem szereti a teljes budapesti közönség. Van-e a szomorúbb, mint a viszonzatlan szerelem? CSABAI MÁTÉ KRITIKÁJA
Helmut Deutsch, Jonas Kaufmann
Helmut Deutsch, Jonas Kaufmann

A fenti gondolatmenet persze túlzás, de kövezzenek meg, ha csak azért írtam, hogy a CIKKRE kattintsanak. Annyiban korrigálom magam, hogy a budapesti közönség jó része szereti ezeket a dalokat, de a kritikusnak el kell gondolkodnia azon a jelenségen, hogy az egyébként megérdemelt standing ovation mégiscsak a Marica grófnő egyik dala után tör ki a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A második és fontosabb kiegészítés: a dalok is szeretik Jonas Kaufmannt – a sztártenor koncertje ugyanis jó volt, sőt, életre (vagy legalábbis évekre) szóló élmény.

Álljunk meg rögtön egy szóra – Jonas Kaufmann valóban sztártenor, szépfiú, szép, ahogy kiáll a színpadra, és szép a hangja is, mi kellhet még? Mégsem sztártenor úgy, ahogy Pavarottiék voltak annak idején, egyelőre nem tömörül másokkal gangbe a nagyobb jegyeladás érdekében, nem engedi, hogy beszoruljon a germán vagy az olasz repertoárba, és ahogy a keddi koncert mutatta, nem feltétlenül szolgálja ki a közönség óhajait. Sokkal több van annál Kaufmannban, hogy a közönségigények korlátai közé szorítsa magát – Csengery Kristóf egy másik kritikában már írt arról, hogy énekesként minden területen bevethető. Ezúttal dalestet énekelt, Mahler, Britten és Richard Strauss-műveit. De mit számít, ha ezekkel a melankolikus alkotásokkal is el tudja érni, hogy a Müpa közönsége majd’ szétszedje a termet.

Mahler dalciklusa, az Egy vándorlegény dalai nem ismeretlen mű, mégis egyfajta nyugtalanság fogadta a közönség részéről. „Bemegyek a szobámba, és sírok, sírok…” – nem ezek azok a szavak, amelyeket először hallani akarunk a végre-valahára hozzánk tévedő világhírű tenortól. Főleg, ha az első dalt tekintve a koncert Kaufmann részéről is nehezen indult: nem találta a hangot, a hangulatot, egy alacsony intonációt is észrevehetett, aki nagyon figyelt. De legyen ez az egyetlen elmarasztaló mondatom, a második daltól kezdve, melynek címe Ging heut Morgen übers Feld (Ma reggel a réten jártam), ugyanis teljes kiválóságában folytatódott az est. Ez az a dal, mely közös főtémában osztozik az annak idején a Vigadóban bemutatott I. szimfónia első tételével, és bőven van olyan szép dallam, mint egy Nessun dorma. A közönség azonban így is mozgolódik, és Kaufmann udvariasan – egy finom, angolos understatementtel élve – meg is jegyzi a két dalciklus között, hogy a Müpa kiváló akusztikája azt is jelenti, hogy ő is hall mindent, ami a nézőtéren történik. Van is mit hallani, még egy gyenge viccet is kitaláltam az állapotok jellemzésére: „Miért jó a telefoncsörgés koncert közben? – Mert felébreszti az andalító dalokon horkolva alvókat.”

A Hét Michelangelo-szonett, Benjamin Britten műve, talán még erőteljesebben szólal meg, mint az előző dalciklus. Kaufmann lendületes, erőteljes és expresszív, jól építi fel a dalokat, és a magas tartományokban ugyan sokszor előnyben részesíti a falsetto technikát, de a zenének kárára ez sem válik. És csak most említem Helmut Deutschot, aki zongorán kíséri az estet, mégpedig egészen kiválóan. Arról a zongorakísérőről van szó, aki pontosan tudja, mikor kell kilépni untermanni szerepéből, melyek azok a rövid pillanatok, amikor főszereplővé léphet elő, de a háttérben munkálkodva is mindvégig figyelemre méltó. A 30. szonettet említeném példaként, melyben a konzisztensen, kitartóan felépített zongoraszólam nélkül a dal aligha tartaná meg borzongató feszültségét. És ami a legfontosabb: az énekes és kísérője érti-érzi egymást, ötleteket ad egymásnak, reflektál egymásra.

Fotók: Posztós János, Müpa
Fotók: Posztós János, Müpa

A második koncertrész Richard Strauss dalaival telik, először az Utolsó lapok című ciklus kilenc dalát énekli Kaufmann. Helmuth Deutsch zongorája különösen felfokozott érzelmeket közvetít, megihleti Kaufmannt is: az Allerseelen (Mindenszentek) című dal – a legismertebb a sorozatban – egyszerűen, póz nélkül, de átható erővel szól. A koncertet záró dalválogatás (szintén Strausstól) már egyre könnyebb és könnyebb fajsúlyú: utat nyit a ráadásoknak és a hosszas tetszésnyilvánításnak.

Mit tehetne az a művész, akinek megjelenését már a zene felhangzása előtt zajos ünneplés, füttyszó és ujjongás fogadja. Richard Strauss és Liszt dalai szólnak ráadásként, a hangulat pedig egyre forróbb, ha Deutsch kottával a kezében jelenik meg a színpadon. Jonas Kaufmann könnyed, laza, elegáns, majdnem elesik a le nem rögzített zongora miatt, ahogy nekidől, végül beadja a derekát, és a közönség soraiban ülő Kálmán Yvonne tiszteletére felcsendül Tasziló dala. Nem tudjuk, hogy a pesti nők lesznek-e azok, akik nem tudják feledni soha Kaufmannt, vagy fordítva. A hölgyek ugyanis virágot, bort nyújtanak a színpadra szeretett énekesüknek és zongorakísérőjének. Jonas Kaufmann pedig legfeljebb annyit tehet a személye iránti rajongás ellen, hogy Helmut Deutschot nem feledve, vele együtt fürdik a sikerben. Tessék, sztárt csináltak belőle ma este is, pedig mit meg nem tett, hogy ne így legyen…

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek