A huszonkilenc éves művésznő énekel, hárfázik, zongorál, s dalait – zenéstül-szövegestül – maga jegyzi. Szövegcentrikus muzsikáját (kreatív írást is tanult ugyanis ifjú korában) valahova a világzene, a folk és az avantgárd/impresszionizmus határvidékére szokás helyezni. Vagy egyszerűen csak indie-nek hívják, az angol independent (független) szó nyomán. S ha mindez még nem zavarta volna teljesen össze az egyszeri halandót, Joanna Newsom slágeresebb pillanataiban körülbelül annyira pimaszul hatásvadász, mint Andrew Lloyd Webber musicaljeinek örökérvényű balladái. Eszünkbe juthat még róla a legendás Bob Dylan vagy a szépemlékű Alanis Morissette erőteljes alanyisága, a karcos Joni Mitchell vagy a kultikus Suzanne Vega dohos melankóliája, Kate Bush légiessége, illetve – ha már avantgárd, miért is ne? – a némiképp kakukktojásnak számító Phoebe Buffay posztmodern naivitása.
A legtalálóbb párhuzam azonban szerintem mégis az, hogy Joanna Newsom tulajdonképpen egy unplugged etno-Björk. És bizony semmiben sem marad el az izlandi alterdíva művészkedő modorosságától, amely sokszor már a paródia határait súrolja. Tudom, hogy minden leggel kezdődő mondat gyanús, de kétség kívül Newsom a legmodorosabb énekesnő (élőben különösen), akit az elmúlt években hallottam.
 Joanna Newsom |
A január 29-i budapesti koncerten (amely világkörüli turnéjának utolsó állomása volt) is megmutatkozott Newsom produkciójának minden erénye és gyengesége. Öten kisérték a színpadon: Ryan Francesconi (gitár, tambura, benjo, fuvola), Neil Morgan (ütőhangszerek), Andrew Strain (harsona), valamint Mirabai Peart és Veronique Serret (hegedűk). S ahogy sorjáztak egymás után az énekesnő legnépszerűbb opuszai, a Bridges and Balloons, a Have One on Me (tán Newsom legsikerültebb darabja), a Cosmia, na és persze a Monkey and Bear, még a magamfajta ellendrukkernek is el kellett ismernie, hogy Joanna Newsom eredeti és érdekes. Mint ahogyan azt is, hogy olykor meglehetősen szellemes hangszerelési megoldásokat hallhattunk, elsősorban a dobok, a fuvola és a két hegedű részéről, és hogy a művésznő pentatonhasználata igen invenciózus.
Ám még a kiemelkedő pillanatok sem voltak képesek feledtetni, hogy Newsom sokszor fülfájdítóan hamis, kiváltképp a magasabb regiszterekben. Nazális tónusát amúgy is szokni kell, és nem is mindenkinek sikerül. A nemzetközi szaksajtó például nevezte már gyermetegnek, manószerűnek vagy szimplán hamiskásnak az énekesnő hangját – igaz, megint mások szirénként, angyalként, tündérként beszélnek róla. Ízlés dolga, mondhatnánk, de mégsem mondhatjuk, hiszen a pontatlan intonáció nem szubjektív, hanem nagyon is objektív kategória. Az este dinamikájával is voltak problémák, a 10 perc körüli középtempós eposzok egymást követő hömpölygése miatt az volt az ember érzése, hogy egyetlen kompozíciót hallgatunk közel két órán keresztül. Szinte csak az segített a tagolásban, amikor Newsom hangszert váltott, és – amúgy gyönyörű, díszes, a Művészetek Palotája által biztosított – hárfája mellől a zongorához ült. (Zongorán jóval közhelyesebben játszik amúgy, bár mihez képest, ugye – hisz senki sem hárfázik hasonló stílusban.)
A zsúfolásig megtelt hangversenyterem közönségét azonban láthatóan az elmondottak egyike sem zavarta, hiszen mindvégig tapintható volt az értő szeretet a teremben. (S ez visszahatott hűsünkre is, aki láthatóan remekül érezte magát az este folyamán.) Vagyis a kaliforniai Joanna Newsom valamit bizonyosan tud. Bár a cinikus olvasat szerint pusztán ráérzett korunk kultúrsznobjainak a szokatlan hangszerpárosítások, a félintellektuális művészkedés és az antipopuláris komplexitás iránti igényeire, valamint felismerte a zenei impresszionizmus reneszánszának lehetőségét. Így vagy úgy, Joanna Newsomnak mindenképpen jár a Lady Dada titulus.