A kinti világban ugyanis ifjú szkinhedek csapata telepszik rá a próbák hangulatára: az előadás helyszínéül szolgáló lágymányosi „konténerváros” szomszédságában fenyegető jelenlétükkel és trágár beszólásaikkal a kijózanító valóságot képviselik. A benti világgal pedig még a kíváncsi, nyitott befogadó sem tud mit kezdeni: tanácstalanul bolyongunk a teljes káoszban, mely semmiről sem mesél, legfeljebb valamiféle üres művészieskedést és a résztvevők – akik valószínűleg vétlenek a végeredmény tekintetében – kétségbeesett kifejezni akarását sejteti itt-ott.
 Jelenetek a budapesti előadásból |
A JeruVille, mely hasonló formában Németországból, Düsseldorfból indult, a Református Menekültmisszió kezdeményezésére került Budapestre, mert a menekültek integrációjával foglalkozó szervezet vezetői szerint komolyabb társadalmi párbeszédre lenne szükség. A leírás alapján a projekt és annak magyar adaptációja ideálisnak tűnik erre a célra. Itt élő, harmadik világbeli bevándorlók és helyi fiatalok lakják be a valóságos és virtuális helyszínt, az előítéletektől mentes konténervárost, és a velük készült interjúk, improvizációk alapján áll össze valamiféle színházi esemény. Az interneten is intenzív a JeruVille-ben „lakó” gyerekek jelenléte: a szereplők (akik mind saját profillal rendelkeznek a Facebookon) állítólag a hon(talanság), a nemzeti hovatartozás és a határokkal kapcsolatos problémákkal virtuális vonatkozásaival foglalkoznak. Mindenesetre az Egyetemisták Parkjában, hat estén át be is mutatják, hogy mire jutottak.
Ezek alapján borítékolható lenne egy nem egetverően formabontó, de újszerű, sétálós-felfedezős, interaktív színházi forma: az általuk választott sorrendben járjuk be a konténereket, ahol installációkkal, kérdésekkel, történetekkel, saját előítéleteinkkel stb. szembesülve elgondolkodunk, majd – ideális esetben – a beszélgetést az előadás után is folytatjuk, s tényleg megindul, hajszálnyit előremozdul a társadalmi párbeszéd.
 Jelenetkép |
Nem tudom persze, hogy az alkotóknak ehhez hasonló forma létrehozása állt-e szándékában, és nem is az a baj, hogy a projekt nem teljesítette az előzetes elvárásokat, hanem az, hogy a megvalósult előadás kínosan amatőrnek tűnt, és cseppet sem interaktívnak. JeruVille valójában egy olyan közösség, ahol a hetvenes évek sci-fijeire emlékeztető jelmezekbe bújt emberek szaladgálnak, kiabálnak, vonaglanak, nyulakról beszélnek, és nagy ritkán észreveszik, hogy látogatók is vannak a faluban. Sok jelenet nem is párhuzamosan, hanem az összes szereplőt bevonva játszódik, így a nézők – egyéb instrukciók híján – mindig a leghangosabbat követték, egyébként pedig tanácstalanul álltak egyik lábukról a másikra.
A halványan kirajzolódó történet vagy rítus rendkívül zavaros, csak annyit lehet tudni biztosan, hogy a jeruville-iek olykor Skype-on köszönnek németországi társaiknak. Meg hogy capoeirázó, izmos férfiak suhannak a tisztásokon. A konténerek általában üresen állnak, ritkábban magánszámok helyszínéül szolgálnak. Egy fiú rapszámot ad elő. Hozzáérhetek egy nyúlketrechez, állítólag ettől örökre boldog leszek. Egy lány kiabálva, „Előítéletek” feliratú dobozt rázva kéri a közönséget, hogy szabaduljon meg előítéleteitől. Szintén interakcióra törekvő, kevésbé dermesztő próbálkozás, amikor a konténer falára ragasztható cédulára írhatjuk fel, hogy mit jelent nekünk a szabadság. Kitölthetünk egy olyan kérdőívet is, amelyben annyi szabadság adatik meg nekünk, hogy A és B válasz közül választhatunk.
 A képek forrása a JeruVille Facebook-oldala |
Nem derül ki semmi rólunk, nézőkről és a résztvevő fiatalokról sem, akiknek korántsem művészi vagy táncos képességeit hiányolom, hanem egyszerűen önmagukat. Hogy szólhat a multikulturalizmusról egy olyan előadás, melyben a legkülönbözőbb országból származó szereplők alig megkülönböztethetők, s külön-külön alig hagynak nyomot, emléket a nézőben? Hogy indíthatja be a társadalmi párbeszédet egy olyan próbálkozás, amelyik ha egyáltalán, legfeljebb nagyon kötött formában szólítja meg a nézőt? Melyben a közönség úgy érzi magát, mintha a Marson lenne, s mely úgy tesz, mintha az előadás területére bemerészkedő szkinhed-fiúk nem is léteznének?
Pedig a kezdeményezés rokonszenves, az alapötlet zseniális, a szereplőkben, akik első kézből tudnának mesélni az integrációról, bizonyára megvan a tehetség arra, hogy megosszák másokkal saját történeteiket. „Ez nekem túl elvont” – hallom a megértés elmaradásáért önmagát okoló néző reakcióját. Pedig ha valamit, hát ezt az előítéletektől mentes világ bemutatását célzó projektet nem kéne összetéveszteni a lila köddel.