 A múzeum bejárata |
Százötvenezer évvel ezelőtt például az egész Földön hideg volt az év minden szakában, Grönlandon még ma is, saját, mérsékelt övi fővárosunkban pedig az idei nyári hónapok jegesedtek el a Természettudományi Múzeum Jégkorszak című időszaki kiállításában. Hinnék, hogy Magyarországon csak 1991-től rendelkezik önálló névvel a terjedelmes természetrajzi gyűjtemény, és saját épületet is csak hosszas vajúdás után, 1994-ben kapott? Addig a Nemzeti Múzeum tetőterében zsúfolódtak, ekkor azonban – több szóba jöhető lehetőség után: Budavári Palota, Városliget – a Magyar Természettudományi Múzeum végre megkapta a ’92-ben leégett volt Alfa Mozi helyét, alias a Ludovíceum lovardáját. A gazdag gyűjtemény végre illendően kinyújtózkodhatott, s ma már ötezer négyzetméteres területet birtokol. A kényszerű és hosszúra nyúlt „illegalitás” után a múzeum munkatársai oly’ kreatív tettrekészséggel keltették életre az intézményt, hogy 2004 óta zsinórban nyerik a „családbarát múzeum” titulust. A döntés jogosságáról könnyű meggyőződni, csak el kell zarándokolni a Ludovika térre, ahol még uborkaszezonban is egymást érik a látogatók.
 Részlet a kiállításból |
Nem láttam még múzeumban ennyi apróságot, ennyi nagymamát és ennyi élénk apukát, olyat meg pláne nem, hogy a gyerekek ennyire jól érezzék magukat a szent falak között. Itt mindenki megtalálja a maga értelmi szintjének megfelelő látni-, böngészni- vagy nyomkodnivalót: amíg a felnőttek a valószínűtlenül messzire vezető távlatokon merengenek, addig a kisebbek a kitömött – föltehetően rajzfilmekből már ismerős – hajdan élt lényekkel szemeznek, vagy a különböző digitális szerkezetek gombjai segítségével navigálják magukat különös tájakra. Hogy mit lehet, sőt kell, illetve mit tilos megérinteni, az mindenki számára világos: a „szabad”-ot tenyeret ábrázoló piktogram, a „ne nyúlj hozzá”-t ugyanez pirossal áthúzva jelzi.
 Részlet a kiállításból |
Amikor – a földre helyezett, hokedli méretű, kivágott jégtömbökre emlékezető „Jégkorszak” betűsor mentén – belépünk a kiállítás körkörösen kialakított folyosórendszerű terébe, valóban a jég birodalmában találjuk magunkat, de aztán egyre változatosabb flórával és faunával tárulnak fel a természet logikája és törvényszerűségei. A fagy nyomainak bemutatása után a szél és víz munkájának szemléltetése következik, a fotók és világos keresztmetszeti ábrák mellett ezen a szakaszon található kedvenc installációm: három falra szerelt „szenteltvíztartó”, amelyekben löszt, édesvízi mészkövet és folyóvízi kavicsot tanulmányozhat a természetidegen flaszterkoptató. Egyébként ebben a múzeumban tényleg „kiesik a csontváz a szekrényből”, hiszen a civil lelkesedés számára legizgalmasabbnak tetsző leleteket, azaz csontokat rejtő fiókokat mi magunk húzogathatjuk ki a falból, jártunkban-keltünkben.
 Részlet a kiállításból |
Imént valószínűtlen távlatokat említettem, megpróbálom érzékeltetni. A kiállítás egyik leglátványosabb eleme (sok ilyen van ám!) az a vetítés, melynek folyamatosan változó tájképei felgyorsítva illusztrálják a földtörténeti folyamatokat: háromszázöt-ezer évvel ezelőtt csak elvétve voltak jégfoltok a Földön, ám kétszázötvenezer évvel ezelőtt heves havazás kezdődött, s százötvenezer évvel ezelőttre szinte teljesen beborította a szárazföldet. Százhuszonötezer évvel ezelőttre azonban ennek alig maradt nyoma – egyedül Grönlandon –, csakhogy tízezer év múlva újabb eljegesedés következett be. Jelenünknek – legalábbis ebben a dimenzióban – az utóbbi csekély négyezer évet tekintjük, ennek a periódusnak a kezdetén indult meg a „gyors” felmelegedés – aminek jeleit az utóbbi években mi is érzékeljük amúgy teljesen tudománytalanul.
 Gyima, a mamutbébi (Forrás: nhmus.hu) |
Még aki csak hűlt helyét – illetve a két hónapos vendégszereplés után keletkezett űr betöltését szolgáló fotókópiáját – látja is Gyimának, a negyvenezer éves mamutborjúnak, egy csapásra megérti az idő végtelenségét. Ez nem rekonstrukció és nem digitális trükk, ide nem kell képzelőerő, mert Gyima, az 1977. június 23-án Szibériában megtalált, százharmincnyolc centiméter hosszú, száz centiméter magas, körülbelül féléves kis mamut VAN. Gyima bébiméretei miatt egyáltalán nem ijesztő, ám a kifejlett példányok rekonstruált vázainak árnyékában még a mai emberre is rátör a félsz.
S bár lenyűgöző „a tudomány mai állása”, s nem kevésbé az értőn, szellemesen rendezett, a hétköznapi látogató igényeihez/tudásszintjéhez (is) odataláló, gazdag és sokrétű anyagot (sőt bemutatási módszert) felvonultató kiállítás, a legnagyobb élmény, amit itt kapunk, a felismerés, melyet hajlamosak vagyunk feledni: az idő hatalma végtelen az emberi világ felett.
A kiállítás november 17-ig volt megtekinthető.