Persze a rajtkockák nem rajzolnak ki egyenes vonalat, hiszen akadnak az indulók között egészen profi, már nemzetközi szinten is bizonyított együttesek, és repertoárjukat épp most kialakító, még formálódó zenekarok.

A showcase-hez a Művészetek Palotája kezdettől fogva nagykoncerteket társít: idén a magyar jazz doyenje, a jazzoktatás professor emeritusa, Gonda János lépett fel szólóban, és régi partnereivel, Kőszegi Imrével és Berkes Balázzsal trióban. Szellemi értelemben unokája lehetne a gitáros Balogh Roland, Babos Gyula tanítványa, övé volt a második este fő műsorideje. A nyitó esten viszont a magyar jazzéletbe igazán szervesen mostanság kapcsolódó Gadó Gábor játszott. Ezt az akadozó kapcsolatot az is jelzi, hogy második hazájából, Franciaországból hozta el kvartett partnereit, vendégszólistának pedig New Yorkból a hét elején az amerikai National Endowment of the Artstól Jazz Masters életműdíjat kapott Dave Liebmant.

Gadó Gábor

Gadó, Francia Kvartettje – és persze a világhírrel évtizedek óta együtt élő Liebman – egy másik bolygóról jöttek minden egyéb koncerthez képest. Azon a nyelven, amelyen ők beszélgetnek, Magyarországon csak nagyon kevesen tudnak megszólalni. Az is igaz lenne, hogy nem is akarnak, de ez az eredmény szempontjából mindegy. Mi pedig nem akarunk itt abba a túlzásba esni, amely egy sarkosan fogalmazó kritikusra vallana, aki szerint Keith Jarrett már rég abba kellett volna hagyja a zongorázást, annyira nem keresi a konfliktust a zenében. A konfliktus szerintünk nem önérték a jazzben, de Liebman és Gadó azt is lényegre törően tudják kifejezni, és akkor még semmit nem mondtunk Gadó játékának Rilkét vagy Rothkót idéző szépségeiről, éteri kompozícióiról.

Az európai jazz tág értelemben vett avantgárdjába bekerülni és nevet szerezni úgy nagyjából húsz éve itthonról csak Gadónak sikerült. A Tehetségbörze „versenyben” induló produkcióinak többsége számára már a külföldi bemutatkozás lehetősége is áttörést jelentene, amihez képest a legjelentősebb franciaországi és más európai fesztiválokra történő meghívás még néhány lépcsőfokkal feljebb van, és egy verejtékes évtizeddel arrébb.

A fiatalok között már több éve komoly profiként működő, és a tojáshéjat éppen csak elhagyó produkciók is egymás mellé kerültek. Persze, a rajtvonalra állított csapatokat a saját kategóriájukban kell mérni, de így is volt, amelyik teljesen osztatlan elismerést aratott: Hodek Dávid csodagyerek vitte el a pálmát. A szlovákiai magyar fiúról a zongorista Sárik Péter azt mondta, kapcsolatuk akkor kezdődött, amikor kilenc éve benyitott tanár kollégájához, Jávori Vilmoshoz, aki éppen kottát olvastatott egy négy évessel. Ő volt a most már tizenhárom éves Dávid, aki egyre többet hallható Budapesten is. Tudható, hogy pedagógus szülei tisztában vannak a csodagyerek-lét veszélyes buktatóival, és mi sem áll távolabb tőlük, mint bárminek az erőltetése, amit nem Dávid maga akar. De Dávid dobolni akar, mosolyogva játszik, és állati jól dobol, érett zenész, szólóiban nagyvonalú és nem bőbeszédű, „time”-ja is mindenféle tempóban meggyőző. Produkciójára ugyanazt lehet mondani, mint Bolla Gábor szaxofonos esetében pár éve, hogy tessék csak próbát tenni, anonim meghallgatni vagy tudorokkal meghallgattatni: semmiben sem marad el a nagyoktól. A Hodek-trió két tapasztalt muzsikussal állt ki, Sárikkal, a már rég nem pályakezdő, a nemzetközi koncertéletbe is belekóstolt kiváló zongoristával, aki több projekttel is sikeres, és Oláh Péter bőgőssel, aki szintén több zenekarnak oszlopos tagja. A trió a mai mainstream jazz pezsgő és pezsdítő, sőt helyenként harapós változatát azon a szinten játssza, amelyen ezt a tulajdonképpen konzervatív zenét egyedül érdemes játszani. A So What, Miles Davis egyik leghíresebb témája a repertoár egyik jellemző darabja, nemrég adtak ki CD-boxot a felvétel ötvenedik évfordulójára, ebben azért nehéz újat mondani. De Sárikék elmélyülése az anyagban, magukat komolyan vevő attitűdjükkel, sodró lendületükkel mindenkit elbűvölt.

Hodek Dávid

Rajtuk kívül is hallottunk egy produkciót, amelyik tudja ezt a nagy titkot: fiatalok „régi” zenét hic et nunc játszanak, áttételek, csavarok nélkül, és a dolog művészileg teljesen érvényes. Az együttes vezetője, a dobos Juhász Márton, Fenyvesi Márton gitáros, Lakatos Sándor „Szoszó” altszaxofonos és Farkas Norbert bőgős huszas éveikben járnak. A kvartett nagy része egyébként MNM trió néven aktív, „Szoszó” inkább m.v. csatlakozott. Ők négyen nagyon sokat tudnak a kb. ötven évvel ezelőtti zenéről. De ez jazz. Tehát a mainstream vagy akár az old-timer stílusok ugyanolyan élő zeneként játszhatók, mintha ma alakultak volna ki. Ezt a paradoxont csakis a jazz improvizatív jellege oldja fel. A fiatalok különböző formájú megmérettetéseinek és a jazz tanításának széleskörű elterjedése (Magyarországon is, felsőfokon is) csak előtérbe állítja ezt a látszólagos ellentmondást. Aligha válhat valaki igazán nagy alkotóvá a jazz fő sodrának, a legtöbbet játszott, integratív stílusának a fölényes tudása nélkül.

Rozsnyói Péter (Orbán Györggyel és Mohay Andrással) láthatóan mindezek, tehát a tanulható jazztörténeti anyag teljes birtokában indult neki a világnak, hogy saját maga belső tartalmait kifejezve valami újat tegyen hozzá a tanultakhoz. Volt már Lakatos-Ablakos ösztöndíjas, tavaly jelent meg triójával bemutatkozó lemeze, játszott Chick Corea előtt Veszprémben a Városi Sportcsarnokban, tehát az ő pozíciója, Sárikhoz hasonlóan – kezdő képünket folytatva – már inkább az elrajtoltak között van, de meghívásainak száma biztos gyarapszik a Showcase-en mutatott, saját zenei arcát felvillantó produkciója után.

Minden új jazzegyüttes esetében újra és újra felvetődő kérdés, hogy jazz-e az még, s meddig az, de azért mégis létezik egy, az európai országokban általánosan használatos fogalom, amelyet itt is nyugodtan alkalmazni lehet. Ez is felmerült a showcase alkalmából rendezett szombat délutáni kerekasztal-beszélgetésen. Az egyik résztvevő, Steve Rouby, a londoni 606-os klub vezetője felidézte egy korábbi cikkét, amelyben az a meghatározás szerepelt, hogy valami addig jazz, ameddig saját magát legalább kis mértékben a hagyományhoz való viszonyában határozza meg. Ha például egy mai jazzfunk szaxofonost hallunk, annak nagy valószínűséggel Michael Brecker az egyik példaképe, játékában merített tőle. Brecker a jazztörténeti vonalakon – vagy egy népszerű poszter ábrázolásában a jazz családfáján – Sonny Rollinshoz, John Coltrane-hoz, Charlie Parkerhez, Lester Younghoz és másokhoz kapcsolódik. Ilyen módszertan szerint Király Martina produkciója külön áll, leginkább az egyetlen akkordhangszer, a gitárjáték felfogása miatt. Egy viszonylag hasonló produkcióban szereplő fiatal énekesnő, Kertész Erika ugyancsak popzenére emlékeztető szerzeményeit viszont Rátonyi Róbert, a szórakoztató jazz egyik legrutinosabb előadójának elegáns zongorázása belül tartotta ezen a bizonyos határon.

Premecz Mátyás

Ezzel persze nem akarom azt állítani, hogy a legelfogadottabb jazz stílusoktól eltérő produkcióknak nincs keresnivalója a showcase-en. Éppen a stílusfelfogás tűnik mellékes körülménynek, amikor teljesen érett, kész produkciót mutatott például a Kéknyúl Band, egy másik hallatlanul rutinos és klubvonalon roppant sikeres előadó, Premecz Mátyás Hammond-orgonára építő kvintettjében, a jazzfunk jegyében. Vagy amikor a Four Bones harsonanégyes lehengerlő klasszikus zenei képzettségét ízléses, élvezetes standard letétekre fordítja. Rouby meghatározásának igazi próbája, hogy az egyetlen tisztán world music produkció, a Masala kvartett is belefér-e. Magyar Kornél indonéz és indiai ütőhangszereihez három jazzista (Zana Zoltán, Komjáthy Áron, Horváth Balázs) társult, és mindez többekben a hetvenes évek végét, az Oregon vagy John McLaughlin együtteseinek hőskorát idézte fel. Az üde frissesség és az eredetiség, megkockáztatom, hamvasság sikert hozott a Masalának a Showcase-en, hiába futottak egyedül a szélső, a world music pályán. 

Sajnos jó néhány itt említett és további produkciót a Műpa-beli, toronyszerű helyszínek diffúz akusztikája a kellőnél nehezebb akadály elé állított. Különösen az idén először helyszínként használt előtér (a nagyterem öltözőjéhez vezető folyosó és a könyvesbolt közé ékelve) volt alkalmatlan erre a célra, főleg ilyen esetleges hangosítással. A tavalyi Showcase-en duóban kiugróan sikeres Tamarazene kvintett produkciója élvezhetetlen volt a széksorok közepétől hátrébb, de közelebb ülve sem nagyon találtam meg a fonalat. A Zászlótérnek elkeresztelt néhány lépcsőfok csak egy hajszállal jobb, de a meghívott külföldi és belföldi szakemberek, no meg a szépszámú családtagok és szurkolók is megérdemelték volna, hogy ne itt, a kövön vagy a szőnyeg szélén üljenek, hanem a Fesztiválszínházban nézhessék meg a legjobbakat (az első Tehetségbörze még végig ott zajlott). Akár azon az áron is, hogy csak a legérettebbek kapnak meghívást.