Mi kell egy jó dokumentumfilmhez? Egy jó téma, egy hős, aki kétségek közt vívódik (dilemmája alapvetően erkölcsi jellegű) és egy jó dramaturg, aki a hős történetét érdekessé tudja tenni. Izrael tele van történetekkel, különös sorsokkal, lévén hogy háborúban álló ország. A legfontosabb Izraelről írott munkák egyikében, Tatár György könyvében nem egy helyen olvashatni: Izraelt – és az ott élők viselkedését – csak akkor érthetjük meg, ha nem feledjük, ez az állam folytonosan fenyegetett, polgárai gyakorlatilag mindig hadban állnak.
Az izraeli dokumentumfilmek többsége eleddig arról szólt, milyen is az állandó készültség, mit jelent, ha bármikor megszólalhatnak a légvédelmi szirénák, mit követett el Izrael a szomszédok ellen, és mit követtek el a szomszédok ellene. Az Odeon-Lloyd Moziban látott filmek azonban nem egymással hadban álló országokat mutattak be, hanem egymással és önmagukkal hadakozó izraeli állampolgárokat.
Az izraelieknek nemcsak azzal kell megküzdeniük, hogy folyton azt hallják a tévében, hogy egy másik nép földjét vették el, de a bevándorlók félelmeivel is, a kollektív és egyéni traumákkal. Melyeknek egyike oka csak, hogy alig van izraeli, akinek nincs a Soában (egy izraeli nem mondja ki a holokauszt szót, helyette a Soát használja) elveszett közeli hozzátartozója. A traumák nemcsak az elveszett nemzedékből csíráztak ki, hanem a bezártságból, az üldöztetés miatt is érzett állandó gyanakvásból: a filmek szereplői gyakran beszélnek arról, hogy egész életüket, tehát egész identitásukat meghatározó alapélményük az idegenség, a szorongás.
A Pizza Auschwitzban című film vetítése után, a Miriam Ben David pszichológussal folytatott beszélgetésen éreztem azt, hogy a film hősnőjének alapélménye, az a lefojtott, ugyanakkor mégis érzékinek tetsző szorongás majd’ minden hozzászólónak alapélménye. Csak egy hölgy akadt, aki azt mondta: egy hároméves gyereknek Auschwitzról mesélni perverzió, egyenlő a gyerekmolesztálással. Nálunk különösen igaz, hogy akárki beszél e traumákról – akár zsidó, akár nem zsidó –, még mindig mintha sebeket tépne föl, és minden kibeszélés sértődéshez, bezárkózáshoz vezet: ezért is nemcsak méltánylandó, de rendkívül fontos is az Odeon Mozi és Izraeli Kulturális Intézet közös kezdeményezése, hogy ti. ne csupán a filmek jelentsék a fesztivált, hanem a hozzá kapcsolódó beszélgetések is.
A Pizza Auschwitzban kemény film: egy szinte minden haláltábort túlélt zsidó férfi a szokásos mesék helyett a gyerekeinek a lágerekről mondott el mindent: hogyan állt mezítláb a fagyban, milyen volt éhezni és így tovább. Nem csoda hát, hogy a gyerekei estéről estére sírva aludtak el, álmukból gyakran felriadva. Az apa különös turnéra indul gyerekeivel, a mindig ingerült, felengedni nem tudó Mirivel, és fiával, a vallásos Sagival, akinek szavát is alig venni. Miri folyton pöröl, de olykor azért magához öleli a győzelméről szónokoló apját, aki olyan, mint a Waczak Szálló tulajdonosa: ha németet – vagy lengyelt – lát, rögtön Hitler jut eszébe, a diktátor bajuszát imitálja, menetelni kezd. A szikár apa karcolja, sebzi hozzátartozóit, még egy múzeumi alkalmazottat is a sírásig vegzál. A filmnek mégis volt feloldása: Sagi veti fel, hogy a Soá a génekben is benne van – öröklődik. A harmadik generáció is másképp fogja érteni a tábor szót, és nemcsak azért, mert olyanok közt szocializálódnak, akik e szót eleve nem tudják nem különös hangsúllyal ejteni. Egy beszélgető elmesélte, hogy gyerekei egyszer vasutat és csíkos pizsamás rabokat rajzoltak, pedig nem is beszéltek még nekik soha nagyszüleik megpróbáltatásairól.
Két dokumentumfilm is azt mutatta meg, milyen nehéz elhagyni, elfeledni egy ultra-ortodox közösséget. A Fekete bárányok két hősnője egy haszid közösséget hagy el: közösségükben a nők tárgyak voltak, mondja egyikük, az állatnál is kevesebbek. A nők zavarták a férfiak látómezejét. Sem a közösséget elhagyók, sem a közösség tagjai nem tudtak megbocsátani. Sára verseket író kétgyerekes blogger, Shulamit független fotóriporter. Szüleik nem érinthették meg őket, nem simogatták meg a fejüket, nem ölelték meg őket, ha elestek. A szemérem parancsa a közösségben mintha erősebb lett volna minden más parancsnál. Sára és Shulamit önmaguk akartak lenni, ezért hagyták el – rettegve – a szektát, de identitásukat alapvetően mégis az otthagyottak határozták meg, és a közösségen kívül sem tudnak élni: nem találkozhatnak testvéreikkel, szüleikkel. Sára keze tele vágásnyomokkal, számtalanszor próbált már öngyilkos lenni, mégis hiteles, amit mond: végre itt, kívül a falakon, „az lehetek, aki mindig is lenni szerettem volna”.
A Magányos szamaritánus férfi hőse még náluk is elesettebb figura: mivel lánya kilépett a szamaritánus szektából, a közösség szemében kegyvesztett ember lett, azt mondják róla hittestvérei: nem jól nevelte a lányát, ő a hibás. Az egyik szektavezér odáig megy el: „ha az én lányom jelentené be, hogy elhagyja városunkat, bólintanék, de éjjel elvágnám a nyakát. El én, mint egy báránynak.” A film – és az egész fesztivál – legmeghatóbb jelenetében az apa visszatér övéihez egy szertartásra, ahol bárányokat sütnek, és mindenki megölel mindenkit. A már szinte teljesen vak férfi azt mondja: „Öleljen meg engem is valaki, engem is meg lehet ám ölelni.” Amikor rocksztárrá lett lányát a lánya kérdezgeti a szektáról és arról, hogy visszamenne-e, ha lehetne, Sophie Tzedaka, ez a kemény, életvidám nő, elkomorodik, és nagyon nehezére esik kimondania: igen.
A fesztiválon bemutatták még a Verzió programjából ismerős remek filmet, a Híd a völgy felettet, melynek hősei egy zsidó-arab közös iskolát alapítanak, bízván a megbékélésben, meg abban, hogy az iskolai közösség közelebb hozza őket egymáshoz, de reményeik hiúnak bizonyulnak. A különös kísérlet kudarca legalább olyan szomorú, mint Sophie Tzedaka igenje. És az is annak a bizonyítéka: a megbocsátás munkájához nem elég egy ember, de olykor még egy generáció sem. Önismeret nélkül kár is belekezdeni ebbe a munkába: mert ha félbemarad a megbocsátás, csak még mélyebben és véresebben tátonganak a sebek.