Odüsszeusz, a leleményes, a sokattűrt, alighanem unja az egész hajcihőt. A kalandokat, a megpróbáltatásokat, a női öleket, a mély öblű barlangokat, ahol elvarázsolják, marasztalják, etetik, itatják, s a legkülönfélébb női rafinériákkal próbálják elcsábítani, hogy engedelmes férjet faragjanak belőle. Szétszedik a nők, miközben ő, unottan bár, de egyfolytában hazavágyik. Ithakába, úgymond, ahol hűséges feleség várja, de abban sincs sok köszönet.
Rezes Judit |
Asszonya, Pénelopé (Rezes Judit) kilóg az antik szereplők karából. A régi erkölcsöket képviseli. Urának és parancsolójának kötelező csókokkal kedveskedik, mikor az végre hazatér. Nézik egymást az asszonnyal, ülnek az emelvény két szélén, jó messzire egymástól, de hát a húsz év az húsz év, két idegen bámul egymásra. Aztán a nő, némi szabódás után átnyalábolja a férfit, vadul ölelgeti párját, Odüsszeusz alig tudja hárítani a rohamokat. Aztán még a Szirén megnézi Pénelopé kissé kopottas ruháján a címkét.
Székely Kriszta radikálisan újragondolta az Odüsszeiát. Nem afféle gyorstalpaló zanzát készített belőle, hanem szuverén színpadi olvasatot. Víziójának része a monumentális díszlet, a kékesen csillogó, barlangszerű, sokféleképpen megvilágított originális játéktér. Része a zene is, meg a játékos koreográfia (Hód Adrienn), s természetesen maga a koncepció is, amelynek értelmében a mitológiai hősnők úgy keringenek a macsó Odüsszeusz körül, mint a Nap körül a bolygók.
Odüsszeusz kalandos útján a sportos és akrobatikusan mozgó Pallasz Athéné kalauzol bennünket. Mészáros Blanka tornadresszes ifjú istennője hajlékonyan gimnasztikázik, rendre különleges attrakciókat mutat be, s közben beavat bennünket a soros epizódba, amelyben hol Kalüpszó nimfa (Fullajtár Andrea), hol Kirké (Ónodi Eszter), hol a királylány, Nauszikaá (Rujder Vivien), hol a sokat látott bölcs Antikleia (Bodnár Erika) téríti el a hazafelé tartó héroszt.
Mészáros Blanka, Nagy Ervin |
Nagy Ervin Odüsszeusza ugyanakkor önnön heroikusságát is fanyar iróniával szemléli, s olykor maliciózusan kommentálja. Az antik diszkoszvető pózába merevedő hős, akit meg kellene testesítenie, valójában távol áll ettől a rámenős pasitól, aki ugyan el van telve önnön dicső hódításaival, trójai haditetteivel, leginkább mégis a saját macsóéletét szeretné élni, háborítatlanul, de hát ugye az antik kalandok, a Szküllák és Kharübdiszek, meg a női csábítások rendre beleavatkoznak az életébe. Nagy Ervin daliás Odüsszeusza sikamlós kalandokba bonyolódik, s könnyedén bírja szuflával, átváltozó képességgel, energiával; ha kell, legyőzi a Küklopszot (Kiss Eszter), vagy megőrzi magát férfinak a magasba nyúló szoborként is trónoló Kirké birodalmában, vagy ha úgy adódik, indulna haza, mert „hiába étel, ital, nő: a haza az első”. Ez a mondat is ironikus tálalásban hangzik el, akár az egész ritmusos, énekes-zenés betétekkel dúsított röpke másfél órás szeánsz.
Székely Kriszta dinamikusan s profi mód vezényli a hatalmas masinériát, a csillogó körfüggöny mögül előtűnő alakokat, a forgón körbe-karikába piruettező játékosokat, a prímán koreografált táncokat, az olykor dzsesszfílingbe úszó énekeket, s a szövegeket, amelyeket Homérosz „Odüsszeiája alapján” Závada Péter és Szabó-Székely Ármin készítettek. Az előadás kitüntetett pontjain beúszik néhány sor Devecseri Gábor ma is perfekt nyelvezetű fordításából. (Ebből egy picit többet is elviseltem volna.) Nagy Ervin ritmizálva, szótagolva mondja a pattogó hexametert – ez is az irónia egyik forrása. És persze ott vannak a szövegpoénok: Na, uszikáljunk, hangzik a kihegyezett szólam, Rujder Vivien Nauszikaája nem tud ellenállni a kézenfekvő poénnak.
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
Az előadás ugyanakkor logikusan átgondolt és elegánsan kivitelezett, mozgalmas kompozíció. Balázs Juli pompázatos színpadképe tág asszociációs mezőt nyit a játékhoz: a tenger végtelen csillogását, egy titokzatos, perspektivikusan mélyülő varázsbarlang képét, s valamiféle revüfüggöny szüntelen csillámlását idézi, amely mögül könnyedén libbennek, suhannak elő a nimfák, a varázserejű nők, még a színpadi dizőz is. Mint Jordán Adél melltartós Szirénje, aki komplett dalbetéttel dúsítja az összképet. A mélykékben hullámzó revüfüggöny a színpad két szélén benyúlik a nézői sorok köré: a díszletben ülünk, valahol a tenger, a varázsbarlang és az égi hősnők otthonának ölelésében. A színpadkép kékes csillogása a tengerkék ruhás szereplők jelmezén folytatódik (jelmez: Pattantyus Dóra). A sokféle matériából szerkesztett zene (Matisz Flóra Lili) látszólag messze visz bennünket a görög antikvitástól, de hát ez a jelenbe kanyarított kortársi olvasat épp ezekkel az eszközökkel operál: stílusosan, pergőn, játékosan. Így aztán szuperhősünk, a leleményes Odüsszeusz, meg az egész antik cucc végül is célba ér: a múzeumi képzeteket jó messze elkerülve juttatja el vízióját a nézőhöz.
A zárlat is ironikus. Na, én megyek, gondolhatja a sokattűrt Odüsszeusz a túláradó érzelmeket látva, és gyorsan kisasszézik a jobb szélen. Aztán még jön egy ironikus effekt – de nem akarnám spoilerezni.