Az Istentelen ifjúságból körülbelül tizenöt évvel ezelőtt, Vidovszky György keze alatt született színpadi adaptáció. (Szinte egy időben Márai Sándor fiatalokkal foglalkozó, Ödön von Horváthéval közeli rokonságban álló regényével, a Zendülőkkel.) A haltekintetű, gyilkos T.-t – ahogy a regényben olvashatjuk: „mozdulatlanná válik az emberi lélek, akár a hal ábrázata” – Dér Zsolt alakította emlékezetesen.
Az 1937-es regényben a fejezetek rövid epizódok. A szerkezet tehát Ödön von Horváth ironikus-groteszk életképekből építkező, a bécsi színpadi hagyomány alapján a szerző által a Volksstück műfajába sorolt darabjaihoz hasonló. A hasonlóság kézenfekvővé teszi a színpadra alkalmazás módját; ennek az útnak a követését tapasztalhattuk az egykor a Bárkában játszott és láthatjuk a december közepén, Nagy Péter István rendezésében a Radnóti Színházban bemutatott Istentelen ifjúság esetében, amely ugyanakkor jelentősen eltér a Vidovszky-féle változattól. Hárs Anna, Sándor Júlia és Nagy Péter István nemcsak a regényt alkalmazták újra színpadra, de az Istentelen ifjúságot egybekötötték Horváth másik regényével, a Korunk gyermekével. Munkájuk nyomán a két prózai művet szervesen egybeépítő adaptáció született, olyan egységes és új mű, amely alapvetően az Istentelen ifjúságra támaszkodik ugyan, ám hangsúlyos pillanatokban – így a fagyásos-hóemberes zárójelenetben – egyértelműen a Korunk gyermekéből indul ki. Egyetlen momentum zavaró: bizonyos pillanatokban nem világos, hogy a darabban zajlik-e bármiféle háború (a Korunk gyermekében zajlik), vagy csak a háborúra való lázas készülődés körülményei között keresik saját lehetőségeiket a szereplők, mint az Istentelen ifjúságban.
Nagy Péter István rendezésének alapvető közege a homály, a sötétség (ugyanúgy, mint annak idején a Bárkában Vidovszkynál). Kálmán Eszter díszlete – kiemelve az előadás nyomasztó pillanatait – ennek megfelelően rideg, egyszerű és praktikusan sokfunkciós. A lehangoló atmoszféra által keltett reminiszcenciák elemelik saját korától az Istentelen ifjúságot. Világa napjaink kilátástalanságát idéző, a címadó regény fontos – az előadásban is szereplő Julius Caesar gúnynevű lecsúszott tanártól származó – mondatát téve általános alapvetéssé: „Amióta van emberi társadalom, önfenntartási okokból nem mondhat le a gaztettekről.”
Major Erik
Mindezt a jelenre vonatkoztatva külön is nyomatékosítani viszont felesleges. A fentről időnként megszólaló hiteles, egyszerre patetikus és uszító rádióhangba az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos, Moszkvában és nálunk is dívó propaganda jól ismert lózungjait beilleszteni olyan túlzás, amely joggal kelti a keresettség érzetét. A túl direkt aktualizálás nemcsak a hatást, de a fent idézett alapvetés általános jellegét is leszűkíti.
Az Ödön von Horváth-művekre jellemző epizódalapú építkezés szinte kínálja a filmszerű megoldások alkalmazását. A kamerahasználat megjelenése az Istentelen ifjúságban egyrészt a kezdődő borzalom, világösszeomlás dokumentálásának szimbóluma – ez kétségkívül autentikus megoldás. Ugyanakkor néhány esetben pótcselekvés, bizonyos szereplők megjelenítésének nem túl szerencsés eszköze; nem frappáns, kidolgozatlan színpadi pillanatokat helyettesít.
Apró hibáknak tűnnek mindezek annak fényében, ahogy az előadás – elkerülve a közhelyek és a hozzájuk kapcsolódó túl kézenfekvő megoldások csapdáit – Ödön von Horváth nyomán építkezik. Az eredeti műhöz képest a diákoknak nincsenek neveik, végig egyetlen betű jelzi létezésüket – mintha katonai nyilvántartás ágyútölteléknek szánt elemei lennének csupán. Ehhez illeszkedik riasztóan egyforma külsejük, egyenöltözékük, oldalra fésült szőke frizurájuk. Nagy Péter István rendezése lépésenként viszi el közönségét a szabványosítás kudarcához, a tragikus befejezésben diszkréten megbúvó, halványan optimista – inverz módon a címben, az Istentelen ifjúságban is testet öltő – gondolathoz: az ember alkatilag alkalmatlan arra, hogy tartósan fizikai és szellemi uniformisba bújtassák. Ha szabványosítják, azzal pusztulásra ítélik.
Fotók: Dömölky Dániel, Radnóti Színház
A darabban kizárólag Porogi Ádám játszik egyetlen szerepet. Ő a Tanár, a rendszerrel a biztos bukást hordozó nyílt konfliktusra ugyan nem vállalkozó, ám véleményét számos esetben kifejezésre juttató, harmincas éveit taposó, filozofikus hajlamú férfi. Porogihoz illő szerep, jó is benne. Major Erik halszemű T-je rideg, démonikus figura, ennek megfelelő családi háttérrel. Taszító különcsége halált hordozó; nemcsak társa gyilkosa, önkezével vet véget életének is. Kettőse az éppen prostituáltat alakító Berényi Nóra Blankával az előadás talán legerősebb jelenete. Berényi Nóra Blanka baljós erdei bandavezérként, az egyik kamaszfiút hatalmába kerítő fiatal lányként is emlékezetes. Schneider Zoltán Igazgatóként, Kiképzésvezetőként, a lecsúszott tanár Julius Caesarként és Bíróként tébláboló figura, akinek olykor felemelt hangjából is a bizonytalanság, a tehetetlenség szól. Ez a bizonytalanság releváns hordozója annak az atmoszférának, amelyet az előadás a formálódó-változó zsarnoksággal kapcsolatban képvisel.
Az előadás adatlapja a Radnóti Színház oldalán itt található.