 Zayzon Zsolt és Herczeg Adrienn |
Talán véletlen, de mostanában több előadás is felveti a Mohácsi János rendezéseihez kapcsolódó, sokat hangoztatott tézis felülvizsgálatát. Mármint azét, mely szerint az általa készített előadások reprodukálhatatlanok. Hiába ugyanis az elvben jól használható szövegkönyv, ezek a produkciók termékeny társulati munka gyümölcsei, a szerepek szorosan kötődnek a színészekhez, nem emelhetők át „egy az egyben” másik közegbe. Ebben az évadban előbb Rusznyák Gábor rendezte meg Szegeden az egyik legizgalmasabb, legeredetibb kaposvári Mohácsi-előadást eredményező Kávéházat, s alig egy-két héttel később Pécsett maga Mohácsi vitte újból színre a kilencvenes évek közepén kiugró sikert aratott Istenítéletet.
 Kovács Mimi |
Az Istenítélet az alapműhöz relatíve szorosabban tapadó Mohácsi-rendezések közé tartozik. A darab vázát, történetét érintetlenül hagyja az átdolgozás, mely két fő csapáson halad; az egyik tartalmi, a másik stiláris szempontból határozza meg az előadást. Részint fontos hangsúly kerül a tömeg szerepére, ezáltal az első és a harmadik felvonás hangsúlyai alapvetően módosulnak; főszereplővé itt az istenadta nép válik, mely maga váltja ki a végül a soraiban is rendet vágó hisztériát. A nép természetesen mint tömeg is hangsúlyos (még ha létszámában valamelyest kisebb, s értelemszerűen egy árnyalattal erőtlenebb is most Pécsett, mint annak idején Kaposvárott), s több – Miller által meg nem festett – arc válik ki soraiból. Másrészt a rendező roppant következetesen alkalmazza azt az utóbbi rendezéseiben tökély közelire fejlesztett dramaturgiai elvet, mely tragikus és komikus hatáselemek folyamatos váltogatására épül. Ez különösen a harmadik és negyedik felvonásban nyilvánvaló, ahol a megrázó szembesülések, szembesítések, vallomások és árulások sorát rendre komikus, majdhogynem bohózati betétek (törvényszolgák szerencsétlenkedései, pánikot okozó egér stb.) szakítják meg, furcsa mód nem megtörve, hanem még fel is erősítve a feszültséget.
 Zayzon Zsolt és Märcz Fruzsina |
Ha arra keressük a választ, hogy a fenti árnyalatok mellett miben tér el a mai és az egykori előadás, röviden azt felelhetjük: részleteit tekintve sokban, lényegét nézve alig. Mert a játék most is arról szól, amiről akkor: a diktatúrát nem feltétlenül valami démonikusan kegyetlen felső hatalom szüli, hanem „alulról” – ostobaságból, haszonvágyból, bosszúból és félelemből – is felépíthető. S az így keletkező hisztéria sodrásában végül kiszolgáltatottá válhat mindenki – nem csupán az áldozatok, de azok is, akik az őrületet gerjesztették, vagy éppen a hasznot kívánták lefölözni. Néhány ember tartása, rendíthetetlen tisztessége legfeljebb a mártíromsághoz elegendő, a világ megváltoztatásához aligha. Ám ahhoz, hogy ez az általános érvényű mondandó most is hasson, s ezúttal is jelentős előadás jöhessen létre, sok apró részletnek kellett megváltoznia. Változtak, értek Mohácsi rendezői eszközei is, Kovács Mártonéknak köszönhetően megnőtt a zene szerepe, módosult a díszlet, bekerültek bőven új poénok is, de mindennél alighanem fontosabb, hogy a szerepeket sikerült a pécsi színészekre applikálni. Bár a „kar” különösen a harmadik felvonásban korrektül teljesít, Mohácsi a szokottnál többet bíz a főbb szereplőkre, akik közül senki nem próbálja másolni az elődök játékát. Autonóm, személyre szabott szerepek jönnek így létre, egyik-másik hangsúly el is tolódik, ám – köszönhetően az erős alapanyagnak és a következetesen végigvitt rendezői koncepciónak – ez a mondandó egészének érvényre jutását nem befolyásolja.
 Jelenet az előadásból. Fotó: Körtvélyesi László (Forrás: Pécsi Nemzeti Színház) |
Zayzon Zsolt Proctorként nem az a rendíthetetlen tekintélyű férfi, amilyennek többször mondják; esendő, érzékeny, sebezhető ember – így lesz vergődése még hangsúlyosabb, drámaibb. Felesége szerepében Herczeg Adrienn igen erős színpadi jelenléttel hozza a rendíthetetlen tartást és tisztességet, de érzékelhetővé teszi az asszony ridegségét is. Abigail személyes bosszúja természetszerűleg kevésbé hangsúlyos ebben az előadásban; Märcz Fruzsina nem is bosszúszomjas fúriát játszik, hanem megzavarodott, csapdába szorult, bőrét mind kétségbeesettebben menteni próbáló lányt. Kovács Mimi pontosan mutatja azt az érzelmi csapdahelyzetet, melybe a szellemileg kissé visszamaradott Mary beleszorul, s amelynek nem lehet megnyugtató feloldása. Hale tiszteletes eszmélésének ívét felettébb meggyőzően rajzolja Pál András; kivált emlékezetes összezavarodott tekintete, amikor a tárgyaláson fokozatosan rádöbben saját bűnére. Igaz, a vádlók többsége is átmegy hasonló változáson – a kivételt legfeljebb Vidákovics Szláven iszákos, cinikus orvosa, s – némiképp meglepő módon – Széll Horváth Lajos mindvégig hatalmát féltő, hiú, ostoba, jelentéktelen fráternak láttatott Danforth alkormányzója jelenti. Köles Ferenc Hawtorne ügyésze viszont amilyen fanatikus idiótának tűnik a tárgyaláson, olyan józanul cinikus diplomataként viselkedik a negyedik felvonásban; kétséget sem hagy afelől, hogy nem hisz a boszorkányokban. Valami hasonló gyanítható az egyetlen Kaposvárról hívott vendég, az igazán színes és szellemes alakítást nyújtó Kocsis Pál sunyi Parris tiszteleteséről is: a korrupt, a tömegőrületet hűségesen kiszolgáló papról a végére bizonyossá válik, hogy realitásérzéke kifogástalan. A hatalmat képviselők közelében több-kevesebb gátlással sertepertélő kisemberek figuráit Józsa Richárd és Róbert Gábor karakteresen egyéni humorral ábrázolja.
A társulat tagjai láthatóan a magukénak érzik a megjelenített alakokat, s így tudják nem lemásolni, hanem élettel, személyiséggel megtöltve újrateremteni az Istenítéletet. Az előadás maradéktalanul meggyőz arról, hogy ezzel a módszerrel ez az előadásszöveg érvényesen életre kelthető. S talán rövidesen megtudjuk, hogy más Mohácsi-darabokat, más módszerrel, esetleg más rendezőnek sikerülhet-e újraértelmezni.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a POSZT 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Sándor L. István: Boszorkányhajsza
Csáki Judit: Mégis magyar
Stuber Andrea: Néptribün
Marsalkó Eszter: Istenítélet Pécsett
Jászay Tamás: Tömeg, hisztéria