Revizor: Hogyan jött létre a DanteCasino?

Kenéz Ágoston: Itt ücsörögtünk tavalyelőtt nyáron a Jurányi kertjében, és arról beszélgettünk, hogy valamibe bele kell fognunk. Andinak volt az ötlete, hogy hívjunk életre egy hálózatos alkotóműhelyt, ami lazább elköteleződés, mint ha egy társulatot alapítanánk. Így nem függünk egymástól, de egy csapat vagyunk, akiket a hasonló színházi gondolkodás éltet, akik időnként összejárnak és együtt is dolgoznak. Tudatosak vagyunk abban, hogy a színházi alkotóknak szocializálniuk kell a közönséget. Akár a 10 éveseknél kezdve, netán az egész kicsiknél. Persze nem mi öten vagy heten fogjuk ezt a feladatot elvégezni, de mi is beszálltunk.

Pass Andrea: Gondolom, mondani sem kell, hogy ez kényszerhelyzet is, hiszen évek óta átmeneti időszakot élünk, és most elértünk oda, hogy ránk stabilan nincs pénz. Társulathoz szerződni is egyre kevésbé vonzó megoldás már, abba ne is menjünk bele, miért.

R: Hányan tartoznak most ebbe a laza kötelékbe?

KÁ: Heten vagyunk színészek, Tóth Kata grafikus, fotós, író, Andi és Vajdai Vera, aki nagy erőkkel igyekszik egyeztetni minket. Mi kilencen elég eltérően gondolkodunk, mégis egy irányba: a sokféleség hol össze-, hol pedig széttart, ami érdekes dinamikát eredményez. Ennek a formának a szabadsága vonzó, ezért köteleződünk el egymás felé. Izgalmas az ötletgazdával közösen alakítani és véleményezni az adott anyagot – azok által is, akik később nem lesznek benne. Ekként minden előadásunk közös munka, azzal a szabadsággal, ami egy társulatban praktikusan nem kezelhető – hiszen a kilenc emberből nem lehet tudni, hányat fog érdekelni annyira, hogy abba a próbafolyamatba be is szálljon.

PA: A jelenlegi csapat azokból a színészekből állt össze, akikkel korábban dolgoztam, vagy akiket tanítottam, tehát ez nem koncepcionálisan alapított társulat, mint ahogy azt a Narratívával megpróbáltuk. Engem színházi alkotóként nem inspirál már az, hogy létrehozzak valahol egy előadást, hogy havi egyet menjen, és két-három évad múlva levegyék. Életszerűbb, hogy másokkal együtt hozunk létre olyan projekteket, amelyekből reményeink szerint a fiatalok is kapnak valami hasznosat, amire később is építhetnek. Ez már nem rólam szól, hanem az együtt alkotás öröméről, a felszabadult kísérletezési folyamatokról és a barátságokról. Az előző évadban szinte mindent ingyen csináltunk, teszteltük magunkat együtt. Kulcsár Viki értékesnek találta a munkánkat, így ebben az évadban kaptunk némi támogatást a FÜGÉ-től. Ugyan jelképes összeg, de legalább már nem ingyen dolgozunk.

Középen: Pass Andrea

R: Nem találjátok tehát kilátástalannak a független helyzetet?

KÁ: Ugyan tökéletesen kilátástalan, ami most van, de akkor is keresni fogjuk a valódi munka lehetőségeit. Az akadályokat lehetőségnek tekintjük, és a lehetőségeket is lehetőségeknek tekintjük. Mivel mindenki dolgozik máshol is, esélytelennek tűnt, hogy próbálni kezdjünk, nemhogy előadást készítsünk. Úgyhogy amikor nem volt időnk, se pénzünk, akkor kerestünk egy közös szabadnapot – ami három hónappal később volt, ezért annak ellenére, hogy novemberre terveztük a bemutatót, januárban tudtuk megcsinálni –, így született Az Ízetlen Paprikáskrumpli. Megfejeltük azzal, hogy nyilvánossá tettük az egynapos próbafolyamatot, így reagáltunk a kilátástalanságra. Ez a kalandos helyzet aztán megerősítette a csapatot egy fontos alaptételében: érdekes az, ha kinyitjuk az ajtót. Ha beengedjük a nézőt a munkafolyamatba, a játékba, a félkész előadásba.

R: Ehhez másfajta attitűd és tudás kell, ahogy el is hangzott már: nem hagyományos színházi gondolkodás. Mivel lehet ezeket a képességet megerősíteni?

PA: A csapat tagjai a saját fejük után mennek, én sok mindent máshogy csinálnék, mint ők, de ezt még én is tanulom, hogyan ne szóljak, ha úgy látom, tévúton járnak. A tévutak egyrészt hasznosak tudnak lenni, másrészt lehet, hogy rosszul mértem fel a helyzetet. Szeretem az ízlésüket, azt, hogy önazonosak, és hogy azzal foglalkoznak, amihez igazán kedvük van! Nem azzal a nyomással csinálnak színházat, hogy ha most bukás a Hamlet-rendezésem, akkor abba a színházba nem hívnak vissza.

KÁ: Ez az alkotótársakról való gondolkodás kérdése. Nyilván lehet az embernek víziója, amit meg akar valósítani, de az egymásra való kíváncsiság, és ez a nyitottság, előrébb kell, hogy legyen. Amikor például Laluval (Podlovics Laura) nekifogtunk az Osztályfőnökinek, ketten voltunk a projekt felelősei. Kitaláltunk valamit, elmondtuk a csapatnak, hogy próbáljuk ki, ha tetszik, dolgozzunk vele, ha nem, kitalálunk valami mást.

R: Mindenki ezt mondja, hogy kooperálva szeret dolgozni.

PA: Én most babázva kívülről szemlélem őket. Azt látom, hogy amiről Ágoston beszél, itt nagyon igaz. És hogy mi az oka annak, amit mondasz? A külvilág arra kondicionál, hogy észre kell, hogy vegyenek, miközben kellene tartani ezeket az emberi normákat, amit mindenki ismer. Nem az ego vagy a művészi exhibicionizmus mozgatja őket, és itt nincs is az a verseny vagy vizsgahelyzet, ami egy kőszínházban gyakran tapasztalható.

KÁ: A diplomamunkánkat Kárpáti Péter rendezte, a dramaturgosztálya és a mi színészosztályunk dolgozott együtt. Nyilván improvizációs előadást csináltunk, Péter kis csoportokat, dramaturg duókat hozott létre, akikkel együttműködtünk. Rengeteget tanultam minden tanáromtól és mesteremtől, hálás vagyok az osztályfőnökeimnek, Pelsőczy Rékának és Rába Rolandnak éppúgy, mint a kurzusvezetőknek, de kivételes szerencsésnek érzem, hogy az utolsó löketet Kárpátitól kaptuk.

Kenéz Ágoston

R: Az Osztályfőnökin élmény volt veletek, rólatok játszani, kicsit talán idealisztikus lett, hogy a legtöbb résztvevőnek az volt a szándéka, hogy optimalizálja az általatok játszott helyzetet, talán mert azt láttuk, hogy rendben vagytok.

KÁ: Pedig nem vagyunk tökéletesek, nekünk is vannak frusztrációink, problémáink – abból azért van elég ebben a szakmában. Nem tudom, szerencsés vagyok, hogy nem érzek sértettséget. Nem dühöngök önérzetből. Nemrég például kiderült, hogy nem nyert a pályázatom Stafétán – amiről azt gondolom, hogy egy jó pályázat, jó terv lett –, arra gondoltam, hogy akkor az egyet jelenthet: volt több, még ennél is jobb pályázat.

R: Meséljetek arról, hogyan született a Tyúkdráma!

PA: Ács Petra régi álma volt – egy valós történetből inspirálódva – egy paneltyúk rejtélyes haláláról készíteni előadást. Petra látta a Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon című előadást, és javasolta, írják meg ezt is a darab fiatal szerzői. Ezzel a csapattal (akik most már egyetemisták) így ez a második közös munkánk, Georgita Máté Dezső pedig, a Tyúkdráma rendezője (bár ő nagyon nem szereti ezt a titulust) játszik is az Oktogonban, tehát jól ismeri az írókat. Bíznak bennünk, elfogadják, ha belenyúlunk az írásaikba. Én pedig figyelek rá, hogy érthetővé tegyem számukra a korrekciók szükségességét. Másfelől óvatos vagyok, mert amit írnak, az az ő világuk, nekem azt nem kell az én dramaturgiai elképzeléseimhez igazítanom.

R: Ez a fiatalon írni tanulás olyan, mint a csecsemőúszás? Isteni időtöltés, és valami köze is van a dologhoz.

PA: Az ötlet Szilágyi Marié, mert ő mindig kitalált valami izgalmas, gyakran merészen előremutató dolgot. Marinak jó szimata volt a tehetséges fiatalok megtalálásához, és meg is tette a szükséges lépéseket, hogy a maga módján felkarolja őket. Féléves kurzussal kezdtük, csak jeleneteket írtunk egy közös témára az akkor még középiskolás kamaszokkal. Nem lehet már fiatalokról hitelesen írni negyven pluszosan. A Budapest Bábszínházban Podlovics Laurát és Gajda Annát mentoráltam a Nem félünk a sötétben című kamaszoknak szóló előadásban (ők a DanteCasino alkotói is), ugyanis Ellinger Edina színházvezetőként felismerte és támogatta azt, hogy fiataloknak csak fiatalok bevonásával alkossunk. Edina nem mellékesen osztályfőnöke is volt több dantecasinós színésznek.

R: Hogyan lehet mindezt még több fiatalnak megmutatni? Iskolákba nem mentek játszani?

PA: Ahhoz annyi pénz kellene, amennyi még nagyon nincs. Szervezőcsapatunk sincs ugyanebből az okból. Annyira viszont most telt, hogy felkérjük Vándor Veronikát, hogy a tavaszi időszakra segítsen nekünk néhány iskolához eljutni. Most, hogy az iskolákat megrendszabályozták, és a pedagógusok óvatossá váltak, elég reménytelennek tűnik ez a vállalkozás. Nagyon jó lenne megtanulni, hogyan lehet mecénást találni, hogy az ország minél több pontjára eljuthassunk. Március 25-26-án lesz a Tantermi Szemle, amire két programunk is bejutott, reméljük, nyerünk valamit, amiből legalább néhány helyre el tudjuk majd vinni őket. Én egyébként más elérési utakat látok a fiatalokhoz, a közösségi média platformjain való megjelenésre gondolok, persze ehhez is pénz kell. Én ezen dolgozom most a DanteCasinoban, producerünk már van egy pilot epizód leforgatására, de többet erről még nem árulnék el.