Revizor: Már egy éve nem jelentkeztél új videóval a csatornádon. Mi lett a Tajgetosz Show-val?

Fekete Ádám: Most áll. Nekem sem jutott időm új ötletekre, és a stábtagoknak is egyre több olyan dolguk lett, amiért értelmezhető mennyiségű pénzt kaptak, így azokat kellett inkább csinálniuk. Mindenféle stressz nélkül indult a csatorna, aztán egyre nagyobb súlyokat rakott ránk, nem tudtuk igazán fenntartani. Abban maradtunk, hogy a jövőben kitalálunk egy egyszerűbb formát, amit könnyebb felvenni, megírni, szóval benne van a pakliban, hogy egyszer folytatni fogjuk.

R: Volt-e valami, amit az influenszerkedésből megtanultál, és beépíthetővé vált más típusú munkáidba is?

FÁ: Egy csomó mindent tanultam magamról. Például hogy milyen típusú a nyilvánosságigényem. Hogy szeretem-e a saját arcomat nézni, így szeretem-e, és hogy mekkora teher rajtam mindez. Hogy az exhibicionista és a rejtőzködő milyen arányban keverednek bennem. Kiderült számomra, hogy nem kifejezetten vágyom a Youtube nyilvánosságára, és habár hízeleg, de nem annyira pörget fel a harmincezer feliratkozó. Soha nem tartottam magam influenszernek, szerintem épp emiatt tudtam csinálni. Ha annak tartanám magam, akkor nem mernék mondani semmit, mert taszít ez az identitás, vagy legalábbis ambivalens bennem. 

R: Mintha mostanában dramaturgként kevesebbet dolgoznál, inkább írsz és rendezel. Miért?

FÁ: Megterhelt az a szerepkör. Mostanra az is nehezemre esik, hogy felkérésre írjak, mert konfliktusba kerülök magammal, a másikkal, aki bizalmat szavaz, nem értem, hogy mit keresek ott, miért nem a teljes öntörvényűség útját járom – miközben tudom, hogy az alkalmazott munkákból többet keresek, mint a saját projektjeimből, és ez egy pszichés nyomás rajtam, hogy a saját hülyeségeimből nem maradnék fenn. Másrészt a dramaturgi szerepkör egy idő után beszorított helyzetet jelentett, tehetetlennek éreztem magam. Ha valami nem tetszett, akkor azt meg akartam javítani, de nem javíthattam meg, mert nekem nem ez volt a feladatom. Rendezőként az ember bármit megoldhat, és a saját vérmérsékletével felel.

R: Az általad létrehozott előadások az átlag színházba járó számára elég szokatlanok, nehezen értelmezhetők. Volt olyan, hogy az a társulat vagy csoport, amelyikkel dolgoztál, megpróbálta ezt kordában tartani?

Fekete Ádám

FÁ: Sosem éreztem, hogy le kellene mondanom az álmaimról. Az előfordul, hogy nem értik pontosan,  mit akarok. Ilyenkor valószínűleg én sem tudom még. Épp emiatt azt sem tudja senki, hogy mi ellen kéne lázadni. Eddig mindig szabadon szerveződő csapatokkal dolgoztam, a Szabadkai Népszínház volt az első kőszínház, ahol megfordultam. A független szcénában kisebbek a tétek, kisebb a közönség, így a közeg is nagyon családias. Nem célom, hogy ne legyen érthető, amit csinálok, pusztán arra törekszem, hogy olyan legyen, amilyet elképzelek. A Haloktatás, márványprotézissel című Trafós előadásnál és a Szabadkán rendezett Délmezopotámia elején kijövök a színpadra, és mondok néhány szót, ami kontextusba helyezi az elkövetkezendőket, hogy mégis mi az isten fog történni a színpadon. Erre az előadás előtt pár nappal jöttem rá, akkor láttam meg, hogy ha nem megyek ki, akkor megvan az esélye, hogy valaki nem talál kapcsolódási pontot, és egy vak hangot se ért majd az történetből. Nem tudom, hogy ez jó-e így, mindenesetre ez a tendencia.

R: Fogsz újra kőszínházban is dolgozni, az Örkényben. Milyennek képzeled az ottani munkát? Egyszerű lesz?

FÁ: Bevallom, aggódom egy kicsit. Mostanában nem készülök el a szövegkönyvvel az olvasópróbára. Ezt az eddigi csapatok, akikkel dolgoztam, nagyon jól kezelték, de nem tudom, hogy egy kőszínházi környezetben hogy fog ez működni, ahol jóval az olvasópróba előtt el kellene fogadtatni egy díszlettervet, meg felkészíteni őket, hogy egyáltalán mire lehet számítani. Nem célom, hogy forszírozzam a saját szabadságigényemet, egyszerűen nehezen motiválom magam, nem tudok ennyire előregondolkodni, félek megszilárdítani bármit, nekem a próbahelyzet jelenti a prést, amiben dolgozni tudok. A színészek közelsége, a hangjuk, az elvárásaik közege hajt. Érzem, hogy meg kéne tanulnom, vagy legalábbis tanulni ebből a kőszínházi előkészültségből, ami egy másfajta alkotáslélektani struktúra, mint ami számomra tökéletesen otthonos. Még az is lehet, hogy jó hatással lesz rám ez a helyzet.. 

R: Ritka, hogy egy általad rendezett előadás egy konkrét irodalmi szöveget választ kiindulási pontjául. Gyanakszom, hogy a te Moby Dickednek nem lesz sok köze az azonos című könyv történetéhez.

FÁ: Miért gyanakszol?

R: Mert még az is ritka, hogy a címeknek, amiket adsz, erős tartalmi közük legyen magukhoz az előadásokhoz.

FÁ: Amikor felvetettem magamnak az ötletet, hogy ezzel foglalkozzak, akkor az volt a kiindulópontom, hogy nem lehet megcsinálni a Moby Dicket. Illetve hogy minek megcsinálni színpadon egy történetet, amiben a tengerészek mennek a tengeren, és hogy van egy gonosz kapitány, aki egy bálnát üldöz. Mit keresne a színpadon egy bálna? Az olvasmányélmény volt fontos nekem. A könyv. E pillanatban úgy tűnik, hogy magával a regénnyel, az olvasással, az értéssel való harc, a regényhez való viszony felkutatása és levadászása van a fókuszban. Azt próbálom megragadni, ami a Moby Dickben engem nem hagy nyugodni. A megérzésed helyes, iszonyú nehezen adaptálódik a regény, az adaptáció egyre távolodik a Szász Imre által lefordított Melville-mondatoktól, abban a reményben, hogy talán a hajsza lényegéhez mégis vissza tudunk érni. Önmagában az, hogy a plakátra az van kiírva, Fekete Ádám: Moby Dick, vagy a fehér bálna, nem pedig az, hogy Herman Melville: Moby Dick, furcsa, és számomra is egyfajta téboly, hogy akkor ez most micsoda. Ha Fekete Ádám, akkor miért nem az a címe, hogy A lehetetlen bálna miatti versengés egy pohár vízben vagy A magányos bálnaborjú szomja? De tetszik is ez a zavar, fürdőzöm benne, ugyanolyan zűrös, mint az újrafordítás és újraírás folyamata. Annyit mindenesetre kijelöl, hogy ezzel a beláthatatlan horizontú regénnyel vagyunk elfoglalva.

R: Az volt az érzésem, amikor a Moby Dick ajánlószövegét elolvastam a Trafó honlapján, hogy ez bizonyos szempontból A Jeditanács összeül című előadásod folytatása is lehetne.

FÁ: Hogyhogy?

R: Mert ez is a férfilélek mélységeit kutatja, megjelenik benne az összezártság, az egymásra utaltság motívuma, valamiféle hiány is. Ezek mind ott voltak A Jeditanács összeülben. Abban is nagyjából ugyanennyi színész szerepelt, és habár ott egy részekre hullott tudat darabkáit játszották, a hajón ülő férfiak képe ugyancsak behozhatja ugyanezt az asszociációt.

FÁ: A Jeditanácsban is az volt a célom, hogy a csapat úgy működjön, mint egy jazz-zenekar, a partitúrát követve tudjanak benne mindig mások lenni, tudja mindenki beletenni a maga hangját. Az emberek közti szinergia sokszor fontosabb nekem, mint a konkrét jelenet.

Ez egy férfiasabb előadás lesz, csak férfi szereplőkkel, mert a Moby Dick egy borzasztóan, már-már betegesen maszkulin regény. Az igaz, hogy ugyanúgy össze leszünk zárva egy térben, ugyanúgy rohangálni fogunk föl-alá, és ugyanúgy Fekete Ádám-szövegeket fogunk mondani ezúttal Herman Melville-szövegeken és motívumokon átszűrve – csapatszellem-szempontból erős a kapcsolat a két előadás között. Kicsit tartok is ettől, hogy sikerül-e odafigyelni erre a  bonyolult szövetű történetre, hogy nem harsogják-e túl a Fekete Ádám tudatába zárt hangok, lézengő variációk.

R: A művészek, akik a Moby Dickben játszanak, nagyon sokfelől jöttek. Milyen szempontok alapján választottad ki őket?

FÁ: Többféle szempontom volt. Egyrészt meg akartam hívni a kortársaim közül a legközelebbi barátaimat, Laboda Kornélt, Egger Gézát és Fehér Balázs Benőt. Ők állandó beszélgetőpartnereim, munkatársaim. Szerettem volna velük azokról a témákról beszélgetni, amikről Melville beszél, mániáról, traumáról, a munkakedvünk lélektanának sötétebbik feléről. Aztán szerettem volna egy munka-megszállott embert is az előadásba, aki ezt életvitelszerűen csinálja, és régebb óta csinálja, mint mi.

R: Kitalálom: Zsótér Sándor az.

FÁ: Igen. Vele szintén jóban vagyok, tanított is, nagyon érdekel, mindig ott van a titka a szerepeiben. Ez így négy, tudtam, hogy ötöt akarok. Czukor Balázs arca egyszer csak beugrott. Egy baljós éjszaka jutott eszembe, amikor (a Szputnyikos Rosencrantz és Guildenstern után, amiben Hamlet volt) egy Heinrich Böll-kisregényről őrlődtünk, az a sűrűség idekívánkozott, úgy éreztem, hogy itt a helye – általában rábízom magam az ilyen sugallatokra. Kiss Rajmund gitáros, a lakótársam volt, az Írók Boltjában is dolgozott, rengeteget beszélgettünk könyvekről és zenéről, ő is megszállott keresgélő, a zenéjében is folyamatosan ás. Sipos Balázzsal együtt kezdtem az egyetemet, párhuzamos osztályba jártunk, ő rendezőnek tanult, míg én dramaturgnak. Vele napi kapcsolatban vagyok, ő az egyetlen nagy levelezőtársam. Kevés emberrel lehet olyan szenvedélyesen szövegeket, filmeket, zenéket tárgyalni, mint vele. Végül arra jutottam, hogy nekem is benne kell lennem, mint a bálnavadászhajón a kapitány, a totális téboly kedvéért. Így lettünk a kvintett mellé még mi hárman, és ezzel hivatalosan is oktetté alakultunk. Mindannyian más apparátussal és temperamentummal rendelkezünk, mindannyiunkat bizonyos szempontból elmebetegnek tartom, a szó legnemesebb értelmében. De én is egyvalaki szeretnék lenni a csapatból, és próbálok nem irányító aggyá vagy egy óriási Szauron-szemmé válni, aki kívülről figyeli a többieket. Ráadásul úgy érzem, hogy olyan sok közöm van ehhez az előadáshoz, hogy belülről könnyebben tudom rendezni a jeleneteket, mint kívülről.