A Tajgetosz-show hetente jelentkező videósorozat, amelyben Fekete Ádám rendező-színész-dramaturg-költő-satöbbi gyakran a mozgáskorlátozottsága és még gyakrabban valami egészen más kapcsán filozofál az élet abszurditásáról, lustaságról, álhírekről, kommentkultúráról. Hogy miért érdemes nézni a máshogy kiváló Anzselika Habpatronnal egyetemben, arról a Revizor Dekameronjában írtunk bővebben. A beszélgetés a karantén idején készült.  

 

Fekete Ádám: Megvagyok, köszönöm. Én amúgy is házi karanténban lennék, mert volt egy csípőprotézis-műtétem februárban, és most járásgyakorlatokat végzek. Néha indokolatlanul ideges leszek attól, hogy be vagyok zárva, és nem látok három méternél távolabbi dolgokat, amelyek maguktól mozognak. Furcsa helyzet ez. Az ember vágyik rá, hogy kommunikáljon más emberekkel, de amikor kommunikál, azt érzi, hogy az a másik nagyon zavarja abban a semmiben, amit épp csinált. Azért elvagyok. Verseket írok, távoktatok a Színműn, és nagy könyveket olvasok.

 

 

FeÁ: A 215. oldalnál tartok. A Végtelen tréfába már korábban belekezdtem, de valamiért nem azt folytattam, inkább nekifogtam egy másodiknak, aztán egy harmadiknak. Szerintem sok ember szembesül most azzal, milyen figyelemzavaros. Nekem is váltogatnom kell a könyveket, mint a böngészőben a lapokat.

 

 

FeÁ: Nem, elsősorban Végh Zsoltéból, aki rendezője és Egger Gézával szellemi atyja az Anzselika Habpatronnak és a Tajgetosz-show-nak. Úgy érezték, Magyarországon nincs igazán kiaknázva az influencerség mint műfaj, és lehetne olyan tabutémákat boncolgatni, amelyekkel más nem foglalkozik. Olyan embereket kerestek, akiket jól ismernek, hitelesnek tartanak, és akár nagyobb közönségnek is tudnának fontos dolgokról beszélni. Vannak más figurák is tarsolyban, de első körben engem és Angie-t [Stefanovics Angéla – a szerző megj.] indítottak el. Én tudok személyes tapasztalatból beszélni a szűken és tágan vett mozgáskorlátozottságról, és igyekszem az abszurditását megragadni annak, hogy az emberek alapvetően korlátozott lények. Ádám figuráján keresztül szeretnék kialakítani valamiféle kedves őszinteséget, és példát mutatni, hogy nem kell ráfeszülni arra, amire a társadalom azt mondja, hogy feszülj rá.

 

 

FeÁ: Együtt ötletelünk. Zsolttal régóta ismerjük egymást, tudjuk a másikról, milyen témák kívánkoznak ki belőle. Ezeket összeírjuk, aztán készítek egy vázlatot, hogy honnan hová jussunk el a videóban, mik a fontos fordulatok, mert könnyű belecsúszni abba, hogy csak habosítasz valamit. Ez egy filmes műfaj abból a szempontból, hogy kell bele egy mozgatórugó, egy belső csavar, amitől nem felmondott szöveggé, hanem performansszá válik a videó. Gyakran kicsavart pozícióból beszélek, hogy megmutassam, milyen csalfa egy adott észjárás, és Zsolt sokat segít, hogy ez a fordított logika mindig érthető legyen. A színpadról könnyebb a nézőkkel kommunikálni, mert ott tudok reagálni, ha úgy érzem, elveszítettem őket. Egy videónál ez csak utólag derül ki, ezért kell Zsolt, valamint K. Kovács Ákos tapasztalata, aki nagyon jó szemmel veszi fel és vágja a részeket.

 

 

FeÁ: Ez a kérdés végig fogja kísérni ez az életemet. Az emberek tudják, hogy a filmekben színészek játszanak, a Tiszta szívvel kapcsán mégis azt kérdezgették, hogy tényleg abban az otthonban lakom-e. Örök kérdés, hogy ki mennyire önmaga, amikor szerepel. Én nem nagyon tudok látványosan más lenni, mert a speciális mozgásom annyira a valóságba gyökerezteti a figurámat, hogy ez sok embert megtéveszt. Anzselika Habpatron kitalált karakter, akinek Angie nagyon jól belebújt a személyiségébe. Én nem játszok el egy figurát, mégis leválik rólam az influencer Ádám: ő egy alteregó, egy beszédpozíció, amit felveszek. Azt mondom, amit gondolok, de ez a felfokozott beszédstílus például csak akkor jön elő, ha szerepelek. Sokat segít, hogy van távolság köztem és a figura közt, mert ez felszabadítja a játékosságot. Ha mindent bele kell sűrítenem magamból, akkor nehézkessé válok, és ha valami nem megy, elszégyellem magam, mert a személyiségem kudarcaként élem meg.

 

 

FeÁ: Az iPhone-unboxing valóban tiszta burleszk. Azért működik, mert nem fiktív, hanem az életből vett burleszk. Hozzám egyébként is közel állnak az önmagukat kioltó cselekménysorok, látok bennük valami mélyértelműt. Amikor Buster Keaton nem tudja felvenni a kalapját, mert mindig arrébb rúgja, az gyönyörű: kivesz a cselekvéssorból egyfajta reflexiót, hogy te azt nézd, amit ő nem lát. Nálam is hasonlóan működik a burleszk: abban, amit én csinálok, vedd észre, amit te csinálsz, én nem veszem észre helyetted. A turpisság az, hogy ami nálam nagyon látható, nálad nem az. De ott van valahol. Talán ezért is tudnak sokan azonosulni vele, mert rájönnek, hogy valójában ők is küzdenek, csak ezt nem feltétlenül tudatosították magukban.

  

 

FeÁ: Azzal mindig is tudtam. A szüleim és a tesóm is humorral fogták fel a helyzetet. Hamar megtanultam, hogy az a legjobb módja a feszültség feloldásának, ha megmutatom, milyen viszonyban vagyok az állapotommal. És legkönnyebben humorral lehet azt sugallni, hogy nyugi, kérdezhettek, nem kell tabusítani. A humorban van egyfajta kitárulkozás, de mégsem pacekban mondom, hogy gyerünk, kérdezd meg, mi bajom. Ha félek, hogy mit fognak szólni, akkor sokkal később jutunk el az igazán fontos kérdésekig, mint hogy ki mellé üljünk az ebédnél, vagy mi van a focival.

 

 

FeÁ: Inkább stand-upokat. Azokat szeretem, amelyek személyesek, filozofikusak, és van bennük egy jó értelemben vett pedagogikusság. Eddie Izzard, Chris Rock, Dylan Moran… vagy Doug Stanhope. Ő olyan mérhetetlenül önboncoló és kitárulkozó (különben valamiféle pikírt haragon és önmegvetésen keresztül), hogy úgy érzem, abból van spirituális haszna az emberiségnek. A legsötétebb gondolatait pakolja ki elénk. Louis C.K.-n is ezt éreztem.

 

 

FeÁ: Nem mentem el a budapesti fellépésére, de nem elvi okokból. Érdekelne, hogyan és milyen őszinteséggel tematizálja az ügyét. Sokat gondolkoztam ezen, és arra jutottam, hogy minél kevésbé tudna viccelni vele, annál jobban sikerülne a Canossa-járása. Ha ugyanis sikeresen építi be a műsorába, azzal elmossa a határokat, és ez is csak egy vicc lesz a többi közül. Érdekelne Louis belső küzdelme, mert mélyen gondolkodó embernek tartom, és ennek a küzdelemnek szintúgy lenne társadalmi haszna. Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy a zaklatások elkövetőit elidegenítik a munkájuktól, mert azzal, hogy elítéljük őket magunkban és társadalmi szinten, és ők eltűnnek a szemünk elől, mintha a saját bűntudatunkat söpörnénk a szőnyeg alá. Örülök, hogy Louis C.K. a #metoo-ügye után is látszódik.

 

 

FeÁ: Nem kell, hogy mindennek társadalmi haszna legyen, az baromi idegesítő volna, de vannak olyan téveszmék és igazságtalanságok, amiket nem hagyhatunk szó nélkül, mert a saját életminőségünket, mentálhigiéniánkat érintik. Az emberben sok düh és egészséges ellenállás alakul ki ezekkel szemben, és akkor ezt valaki ide csatornázza, valaki oda. Én szeretem a saját felháborodásomat szétszálazni, legyen az a társadalom működésével, de akár a tágabban vett emberi létezéssel kapcsolatos, vagy a saját jellememmel, ami ugyancsak a társadalom présében formálódik, és ez az analízis talán segít másoknak is rájönni, hogy nekik mi a bajuk. Illetve felhatalmazza őket arra, hogy bajuk legyen, nem kell attól még gyanús elemnek gondolniuk magukat.

 

 

FeÁ: Jó pár részt leforgattunk előre, mert a Tajgetosz-show nem hiperaktualitás, globálisabb témákkal foglalkozunk. Ami jó dolog, kivéve, ha járványhelyzet van, mert ilyenkor megváltozik a videók kontextusa. Néha érdekesen rezonálnak a fejleményekkel, mint az álhírekkel foglalkozó rész az általános információs cunamival, amiben nehéz megtalálni a hiteles forrásokat. Átgondoljuk, hogyan tovább, akár videókat is újravágunk, melléforgatunk valamit home office-ból. A húsvéti Anzselika Habpatronba is azért jelentkeztünk be otthonról, hogy reflektáljunk kicsit a mostani helyzetre.