 Simon Edina és Surman Edit tulipánjai |
Van abban valami szomorúsággal teli optimizmus, ahogyan Simon Edina és Surman Edit kerámia-teremtményei belakják az elhagyott épületeket. Tavaly a kisharsányi templom repedezett falai közé leheltek életet a mozdulatlanságukban a túlvilág reményét hordozó madarak, az idén a nagyharsányi képzőművészeti happening részeként felállított játékos és „vegyes összetételű” installáció keltett hasonló hatást. A Helytörténeti Múzeumhoz tartozó, faluhelyen is többnyire múltbéli életformát idéző hátsó épületegyüttes, a tisztára meszelt, ám üresen álló istállók és melléképületek szolgáltatták az akció talált terét, mely a közös alkotás gesztusa révén nyert szakralitást.
Míg Kiss Tibor, ef. Zámbó István, Háy János és Cseh András a téglapadlós, gerendamennyezetes „szoba” falainak megfestésén dolgozott, addig a „madaras lányok” nem csak a belső teret, hanem az udvart is díszítették. A szépen kivitelezett és nem mellesleg megvásárolható iparművészeti alkotások (amelyek között nincs két egyforma darab!) most is túlmutattak a dekorativitás funkcióján, s párbeszédbe kerültek a letűnő (tárgyi) környezettel. Gránátalmák az érő szilvafán, a fal tövében nyíló tulipánsor, piros kalapos gombák, pihenő fecskék az istállófalon, száradó halfüzérek, liliputi méretű tehenek a szalmán – mintha elvarázsolódott és megállt volna a világ. Betekintve a kifestett pajta ablakán, a tavalyról ideköltözött repdeső madarak állóképe zavarta össze a látványt. Hol a kint, és ki van bent? Ki az élő, és mikor holt? Ha bemegyünk, bent leszünk-e vagy kívül? S vajon mi történik a szobával, ha továbbállnak ablakaiból a hollók, macskák, madarak, falairól az ördögi maszkok, téglái közül a virágok? Mint kiállított tárgy íródik be a falu történetébe a Katlan mementójaként, vagy „újrahasznosított” formában jövőre újra életre kel? (A térspecifikus alkotások vonzereje és hatásfoka egy szezonális fesztivál esetében kétségkívül jóval nagyobb, mint a muzeálisan őrzött vagy az enyészetnek kitett alkotásoké; uttóbbit példázza a Vylyan terasz művészi hordóinak esete, amelyeken idén legfeljebb az idő/járás/ eróziójának nyomait nézegethettük érdeklődve.)
 Janó és a Manók – részlet. Fotó: Király Adrienn |
Háy János Janó és a Manók című kiállításán szintén termékeny feszültségbe került egymással több köztes világ. Egy régi polgári ház (iskola vagy óvoda?) csilláros termének parkettás padlóját frissen kaszált fűvel borították be, a mezőn száradó széna illatába burkolva a kiállítást. Az elhagyatott szoba közepén egyetlen „hagyományos szomorúmanó” életnagyságú bábuja vigyázta a rendet. Háy könyvborítóiról ismert, néhány vonalas figurái közül ezúttal manó-sorozat tárult fel a ragaccsal falra erősített, gyűrött-szakadt papírlapok színes ceruzás „gyerekrajzain”. S hogy mi történt azután, hogy a látogatók elhagyták a termet? Az alkotói kéz által feliratos életképekbe rendezett apró lények (a kerítés- és kulcslyukon kukucskáló, égből pottyanó, fényképet küldő, magányos királyként trónjáról lecsúszott vagy az alkatrészboltban sor(s)ukra váró szomorúmanók) minden bizonnyal életre keltek, s széthancúrozták a szobát. Hiszen – a vendégkönyvben olvasott kérdésre rezonálva – hagyományos vidámmanók és radikális szomorúak éppúgy léteznek, csak máshonnan megfigyelhetők.
 Háy János a nagyharsányi templomban |
Néztük is egymást megrendülten egyik délután a nagyharsányi református templom soraiból. A XIII. századi román stílusú épület egyedülálló térbeosztása állítólag annak köszönhető, hogy a két évszázaddal későbbi gótikus bővítés során a mesterek nem találták el a helyes statikát: a hajó szimmetrikusan osztódik ketté a gyülekezet padjait a középen magasodó szószék és úrasztala (valamint egy tartóoszlop) felé fordítva, az emelvénnyel szembeni szentély azonban ugyanolyan szélességben nyitja meg oldalt a teret, mint a fél-hajók. A templom aránytalan szűkösségében tehát a szószék az egyetlen pont, amely mindenhonnan jól látható. S van abban valami optimizmussal teli szomorúság, ahogyan Háy innen olvassa fel istenes verseit a hiányról, a nem létező, nem talált, illetve a más(ik)ban rejtőző Isten kereséséről. Hiszen „aki nincs, annak semmit nem lehet” (Betlehemi ének). Nem kinyilatkoztat, hanem lefelé figyel, ránk és a Szent Efrém Kórusra, melynek liturgikus énekei kíméletlen érzékenységgel és profizmussal törik fel szívünkről az évszázados kérgeket. Az érinthetetlen, mert több rétegben freskók maradványait feltárt műemlékfalak között újraíródott a néhány évvel ezelőtt látott előadás élménye. Most a lélek összes regiszterét átjáró férfihangok kórusához voltam közelebb, s küzdelmet folytattam minden kétkedő, profanizáló költői szóért. Kifelé menet beleolvasva a nyitott Szentírásba a bűnbánó asszony bocsánatot nyert. Olyan kár, hogy nincsen isten.
 Lovasi András a Tüke Fenoménben |
A palkonyai faluházban nagy érdeklődés mellett megtartott premier előtti vetítésen aztán meggyőződhettünk a profán legendák valóságértékének hasonlóan sérülékeny voltáról is. A MikeDudeFilm Tüke Fenomén című, a Pécsről és a pécsiekről főleg a helybéliek körében élő hitek és tévhitek mentén megrajzolt áldokumentumfilmje szellemes és (ön)ironikus látlelet a lokálpatriotizmusról. Az EKF-cím és eseményei apropóján született alkotás beharangozója (megtekinthető itt – a szerk.) kiváló marketinges fogás, amely igazolja ugyan a film alapötletét, ám alá is ássa a sikert. A vetítésre várakozók közt rögtönzött interjúkból kiderült, hogy a nézők többségét a „Központi Hivatal által betiltott” dokumentumfilm iránti kíváncsiság hozta ide, amely végre fellebbentheti a fátylat a Pécs-jelenségről, vagy maga a szamizdat körüli titokzatosság, esetleg a híres pécsi (média)személyiségek névsora – a filmben megszólal Lovasi András, Rátgéber László, Beck Zoltán, Vuity Tvrtko, Kamarás Iván stb. Kevesebben voltak az eleve (szerep)játékot gyanítók, bár számuk feltehetőleg a főcím megjelenésétől kezdve nőtt. A vizuális effektek tekintetében aprólékosan kidolgozott Tüke Fenomén ugyanis a tényfeltáró bűnügyi akció- és dokufilmes eszközkészlettel azonnal beexponálja és elárulja magát, minden egyéb rásegítés – például a filmet forgató stáb erőltetett kerettörténete – az igazság, illetve a nem celeb riportalanyok beavatottságának eldönthetetlenségéből adódó feszültség és figyelemfenntartás ellen dolgozik. Belülről nézve, pécsiként biztosan élményszerű az ismerős anekdotákkal való kollektív szembesülés, kívülről nézve viszont a meglehetősen belterjesre és hosszúra sikeredett film inkább kihagyott lehetőség.
 Monoszkóp |
Nem úgy a kaposvári egyetemisták Magyar Monoszkóp című előadása, amelyet igazán „szamizdat” módon, aznapi kihirdetéssel préseltek be a palkonyai faluház „éjszakai” műsorába. A média-játék műfaj-megjelölésű előadás az első éves színészhallgatók önálló szervez(őd)éséből, ötleteiből és kreatív energiájából született meg – a Zsámbékon bemutatott Egy Carmen (l. kritikánkat itt) mellett újabb nyári bizonyítékaként annak, hogy nagyon is érdemes rájuk odafigyelni. A produkció nemcsak a műhelyszellem és az együttes játék tekintetében mutat fel elvitathatatlan érdemeket, hanem bátor közéleti problémafelvetéséért és annak tehetséggel adagolt szókimondásáért is dicséret illeti (legfőként az író-rendező Fábián Pétert és Benkó Bencét). A Magyar Monoszkóp úgy mutat rá sok humorral és játékossággal az írott történelem és a múlt legendáinak viszonylagosságára, hogy közben idézőjelbe teszi a médiamanipulált nemzeti identitásképzés jelenét is, ám bölcsen elkerüli az ítélkezést. Fikciójában, melynek keretét a Játék határok nélkül televíziós kvízjáték (!) adja, eljátszik a lehetőséggel, hogy mi történne akkor, ha a nyertes a trianoni békeszerződés eleddig titkos záradékát s annak nyilvánosságra hozatalát választaná jutalmaként.
 Palkonyai pincesor |
Hogy nem érnének véget hazánk szenvedései, hiszen a nemzetek és kultúrák közötti együttélés sokfelé ágazó hálójából lehetetlen kilépni, azt jól példázta másnap reggel Sebestyén Márta és Andrejszki Judit közös koncertje a palkonyai körtemplomban, ahol teljesen körbeültük a „színt”. A Szent István-köszöntő és a műsort sokadik ráadásként záró Áldás között igazi zenei időutazásban lehetett részünk; az előadók szíves és bensőséges kalauzolásával. Nemcsak kettejük találkozásáról, a dalok valamint a Bor és szerelem témájára összeállított műsor történetéről meséltek, hanem a régi zenés, énekes Andrejszki hangszeréről, a csemballóról, más néven virginálról vagy spinétről is (amelyből reneszánsz lakodalmakon egyszerre húsz játszott, ehhez képest ma összesen kettő van az országban), amit a koncert végén rögtönzött bemutatón az érdeklődők közelebbről is megnézhettek. Népdal és barokk (illetve középkori és reneszánsz) kettősségében szólt az ének és a muzsika – dobkísérettel és Sebestyén Márta furulya-játékával gazdagítva a hangzást –, amelynek különlegességét az adja, hogy egyszerre szólalnak meg a kódexekben lejegyzett latin „műdalok” és népi megfelelőik, vagy ahogyan a magyar dalok „észrevétlenül” együtt élnek, keverednek és váltakoznak egy-egy korabeli angol, spanyol, olasz és görög (!) dallammal.
Az utolsó nap érte el a falut (és a Katlant is) a fesztiválturizmus első lágy hulláma, így jól esett kicsit visszahúzódni a perifériákra. Például a pincesor egyik présházába, ahol csak egy függöny jelezte a kiállítást, amely mögött Görömbei Luca megvilágított üvegtáljai és -plasztikái szóródtak el a térben, mintha az előző éjszaka csillagai hullottak volna ide. Amikor szemünk megszokta a sötétben látást, észrevettük a dobfelszerelést, ezzel együtt a Korai Zsolt médiaművész tervezte interaktív összefüggést a hangadás (nemcsak a dobolás, hanem a dobbantás és kiáltás esetében is) és az erre kihunyó fények között, eljátszva kicsit a mindenség urának gondolatát.
 Lois Viktor a fesztiválmegnyitón |
Innen a nagyharsányi Szoborparkba vettük az irányt, ahová aznapra nem hirdettek programot, ám Lois Viktor kiállítását még sikerült elcsípnünk. A mindenféle „fémhulladékból” – kiselejtezett írógép, mosógépdob, centrifuga, biciklipedálok, szajlák, hűtőbordák, vázak és csövek felhasználásával – készített hangszerszobroknak ennél ideálisabb környezetet nem is képzelhetünk. Közelről nézve a tárgyak gépszerűsége és maszkulin ereje a lenyűgöző, a technika és a mechanika alkímiája, ahogyan a látszólag össze nem illő alkatrészekből megszületik a szerkezet; amelyben kicsit távolabbról felismerhetővé válik a forma (minden tárgy valamilyen hangszerre emlékeztet), s az ebben rejlő harmónia. Az pedig több mint varázslat, ahogyan e szerkezetekből megszólal a különleges hangzású, egyszerre fémesen hideg és éterien lágy zene. A sziklafallal védett katlanban a természet és az emberi kéz alkotta mészkőszobrok között aznap délután az 1998-as felállásban próbált a Tundravoice. A Lois-hangszereken (a kritikusok elnevezéseivel) perszonál etnót, underground fémzenét illetve metálsanzonokat játszó zenekar repertoárjából „Az élet olyan szezonális, akkor jó, ha rezonális” refrént hoztam magammal. (A park bejáratánál a katlanbuszra várakozva a túloldalon zajló busz-színházi akcióban Pepe éppen a lerobbant busz motorjának megérintését ajánlgatta az utasoknak „életre szóló” élményként.)
 Köztes világ. Fotó: Garamvári Gábor – kiserletiadas.hu (A képek forrása: Ördögkatlan Fesztivál) |
Jövőre, veletek, ugyanitt. Addig is maradnak az emlékek, a köztes világ, mely Garamvári Gábor azonos című fotósorozatában magáért beszél (további fotók a szerző honlapján, itt). Képek a fesztivál életéből, érzékenyen párosítva a falvak „fesztiváltalan” életének képeivel. Színpad a kint is és a bent.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.