Egy szerelem három éjszakája

Hubay Miklós köszöni szépen, jól van. Túl a kilencven esztendőn is teljes szellemi frissességgel és munkakedvvel látni a díszvendégnek járó zárónapi beszélgetésen. Erejéből még dohogásra is telt: új drámáit idehaza nem, csak Olaszországban méltatják. Régi darabja persze megy: a fesztiválon játszotta a házigazda Csokonai Színház a harmincadik feldolgozását megért Egy szerelem három éjszakáját. Árkosi Árpád rendezőt azonban a színpadra állításon kívül kevéssé foglalkoztathatta a mű, mert alig adott táptalajt a szép, régi történet eljátszásához. A debreceni színészgárda kissé elhagyottan csatangolt Hubay darabjában, a kitűnő főszereplői hármasból sem Júlia (Vencz Stella) és Bálint (Mercs János) szerelme nem szökik az égbe, sem a Viktorral (Mészáros Tibor) kiegészülő szerelmi háromszög nem tud beindulni, mert egybemosódik minden, nem exponálódnak az érzelmek. A harmadik felvonás álomjellege ugyan érdekes szürrealizmusban érkezik – Katona Gábor koreografált mozgásaival erősítve –, de már későn.

Káprázatos viszont Árkosi előadása, ha összevetjük a szolnokiak vendégjátékával, akik Gyurkovics Tibor drámájának veselkedtek neki. Málnay Levente rendező alapvetése, hogy az Isten nem szerencsejátékosban a paptanár és a bíró vitájában a közállapotok felhánytorgatása és a pszeudo-küldetéstudat veszélyének felmutatása ma is érdekes lehet, önmagában ugyan nem elrugaszkodott gondolat. A miliő korban tartása a hetvenes éveket idéző iroda naturalisztikus berendezésével és a fél évszázaddal ezelőtti színészi modor azonban az aktualizálás ellenében hatott. Kevés akció történt a színen, de Karczag Ferenc és Tóth Tamás a szöveg megtanulására még ennél is kevesebb gondot fordított, így többször lehetett hallani a súgót is, máskor meg várni kellett, míg az iratnak álcázott szövegkönyvből a vizsgálóbíró kisilabizálta jelenetbe vágó passzusait.

Szomorú vasárnap

Ügyetlenkedésnek viszont nyoma sem volt a szabadkai Népszínház Szomorú vasárnapjában. (László Ferenc kritikáját az előadásról ld. itt) Az előadás azért is kívánkozik az előbb taglalt produkciók mögé, mert Kovács Frigyes nem tett mást, mint színre vitte Müller Péter zenés művét, és teret biztosított a megírt karakterek eljátszására G. Erdélyi Hermina, Szőke Attila és Pálfi Ervin színészeknek. Szintén Szabadkáról, de a Kosztolányi Dezső Színházból érkezett Tolnai Ottó darabja, a Könyökkanyar. (Sz. Deme László kritikáját az előadásról ld. itt) A szöveg inkább inspiráló kiindulási pontnak tűnt Urbán András rendezéséhez, hiszen csak a lényeg maradt meg belőle. A rendező a hazai drámajátszási hagyományoktól teljesen eltérő (bár bizonyára itthon sem nyomok nélküli) módon szabdalta és egészítette ki performativikus elemekkel, és helyezte egy domináns vizuális élményt nyújtó, képzőművészeti térbe Tolnai drámáját.

Szintén a hazai fősodortól eltérő színpadi nyelven szólalt meg a debreceniek Vidnyánszky Attila rendezte előadásában Borbély Szilárd verseinek kavargó-fortyogó világa. (Sz. Deme László kritikáját az előadásról ld. itt) Az elementáris hatásokkal és stilizált eszközökkel operáló előadás azonban nagyon is szöveg-ihletettségűnek tűnt. Ez minden látszat ellenére megerősítette azt, a napzáró beszélgetéseken többször felmerült problémát, hogy láthatóan jót tesz egy előadásnak az erős, egy kézben tartott szövegalap, mert akkor nem hajlandó úgy szétesni és lötyögni, mint például a megszólalók véleménye szerint emlékezetes pillanatokat kizárólag a színészeknek közönhetően produkáló Keleti pu., Rudolf Péter rendezése az Új Színházból. 

Szövegre tehát szüksége van a színháznak, lehetett hajtogatni a közhelyet. Különböző előadások sora bizonyította a tételt, így A szerelmes hal címen előadott színészi remeklés Györgyi Annától, Bán Jánostól és Mihályfi Balázstól egy jól szerkesztett érzelmi háromszög kapcsán, melyet szokásához híven Kiss Csaba nemcsak megírt Csehov műveinek felhasználásával, hanem meg is rendezett a Centrál Színházban.

Soha vissza nem térő (Fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Ugyanezekban a munkakörökben (plusz színészként is), mégis egészen másként mutatkozott meg a fesztiválon Pintér Béla. Társulatának előadása a kis magyar groteszkek sorozatának újabb darabját hozta a Szkénéből, ezúttal a pannon kiscégek szocialista álmokban gyökerező multinacionális vágyait állítva pellengérre Soha vissza nem térő címen. (Jászay Tamás kritikáját az előadásról ld. itt) A sors iróniája, hogy az előadás egydimenziós paródiáit többen negatív szereplőkkel azonosították, s emiatt dorgálták a társulatot. Ám minden fanyalgás ellenére úgy tűnik, hogy Pintér Béláék a hazai színházi életben megkerülhetetlenek, még a kortárs magyar dráma terepén is.

A Stúdió „K” Rettentő görög vitéze ismételten erős alapra épít Zalán Tibor sziporkázó szövegével, amely a rendező Fodor Tamásnak köszönhetően maradandó élmény felnőttnek és gyermeknek egyaránt. (Tarján Tamás kritikáját az előadásról ld. itt) Csak remélni lehet, hogy a debreceni Vojtina Bábszínház Galántai Csaba írta A kisgömböce (Sz. Deme László kritikáját az előadásról ld. itt) és a Csíki Játékszín Darvasi László Trapitijéből írt előadása legalább a gyerekek számára volt emlékezetes. A közönség ifjabb tagjait láttam hazafelé menet a Fő utcán trapitizni, így remélhetőleg csak engem zavartak a mesejáték gazdag díszletei és jelmezei közt az olyan bántóan suta kidolgozatlanságok, mint például az, hogy Trapiti győzelme a gonosz Kukta Gerozán fölött véletlenek sorozata: véletlenül éppen csak őt nem bénította le a fotómasina, mert az véletlenül éppen akkor romlott el, és véletlenül Trapitinak éppen eszébe jutott, hogy kellene egy fakanál. A regény megkurtítása némi ügyes szerkesztést is maga után vonhatott volna Budaházi Attila rendezésében. Mindazonáltal a kezdeményezés nagyszerű: a kortárs dráma fesztiválján a gyerekek is találkoznak mai magyar előadásokkal.

Ahogy hasznos a felolvasószínházakkal való találkozás is. Ignéczi Gergely Haranglakodalma annyira lírai és sejtelmes szövegnek hangzott részlete, egy Pincér és egy Nő csupa érzékenységgel átitatott csevelye kapcsán, hogy talán leginkább a szövegre táncolva lehetne előadni. Színházra termettebb Térey János legújabb darabja, a Jeremiás című misztérium, amit a szintén debreceni KonzervartAudrium Műhely adott elő. Értesültünk belőle Debrecen jövőjéről, amikor Hajdúszoboszlóra már HÉV vezet, s arról, hogy Jeremiást, a város országgyűlési képviselőjét a felépült metrón utazva nemcsak a saját, de a város múltja is kísérti. A sorok mögött pedig ott lebegett az előadók értelmezése: a provinciálisnak érzett cívisváros egyidejű vonzása és taszítása.

Összességében tehát sok minden történt Debrecenben a kortárs dráma ürügyén, és átfogó képet lehetett kapni a hazai drámaírás helyzetéről. Két dolog hiányzott a teljességhez: a nők és a fiatalok. Az arányok talán még kiegyensúlyozottabbak lehetnének, ha hangsúlyosabban jelennének meg a női illetve a középmezőnynél fiatalabb szerzők. Akár beszélgetőpartnerként, akár bemutatott dráma írójaként. Megkockáztatom: a Drámaírói Kerekasztal tagjain kívüliek is hozzátehetnék a magukét a kortárs magyar drámához. Persze, csak ha van tőlük darab és előadás.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a III. Deszka Fesztivál gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Fehér Anna: Félidőben a félmúltról
Sors Vera: Posztmodern nyomok
Fehér Anna: Várni vagy maradni
Sors Vera: A díszvendég
Kácsor Zsolt: A szöveg lázadása